1970.
A hosszú vonatút után fáradtan érkeztünk meg egy késő októberi estén a trieszti kikötőben álló Dunaújváros nevű hazajáró hajóra. Hárman voltunk. A Gebinesnek csúfolt II. pincér, Péter a matróztársam és én. A hajón eléggé nagy zűrvar uralkodott. A parancsnokot és a váltószemélyzet többi tagját csak másnap estére várták, így a fedélzeti legénység mindössze Gy. bácsiból a fedélzetmesterből, valamint Imóból, a hajóácsból és Illésből a deckboyból állt.
Péterrel kerültem egy kabinba, a jobboldali középsőbe, pont abba, amelyikben a Badacsonyon meg a Vittorián is laktam. A vacsora után beszélgettünk még egy ideig a legénységi szalonban Gy. bácsival és Imóval, míg az egyúttal a watchman (ügyeletes matróz) szerepét is betöltő Illés elmosogatott, majd ő is leült közénk. Na, itt sincs valami feszes szolgálat, gondoltam magamban, de óvakodtam attól, hogy ezt hangosan ki is jelentsem.
Gy. bácsi felhajtotta a pohár borát, majd ránk nézve megszólalt. Amúgy is nagyon hadarva beszélt, de így, kissé ittasan, alig tudtuk megérteni amit mondott.
- Már három napja csak mi vagyunk. Az Illés éjfélig lesz, a rakodást is befejezik addigra. Jó az idő, a raktárakat majd csak reggel csukjuk be. Valamelyik maguk közül lesz éjféltől nyolcig, a másik pedig nappalos. A többiek holnap este érkeznek a Barbával (parancsnokkal) együtt, és késő este indulunk. Na, melyikük legyen az?
Összenéztünk Péterrel, majd látván, hogy alig tudom nyitva tartani a szemem, megszólalt.
- Majd én kelek éjfélkor.
Ennek igazán örültem, ugyanis nem tudok vonaton aludni, és igen elfáradtam. Ezek után elköszöntünk a többiektől és elmentünk a kabinunkba.
- Te! Ezek eléggé be vannak piálva - jegyezte meg Péter.
- Úgy néz ki - feleltem - , de remélem holnapra józanabbak lesznek, hiszen az egész hajót seafastelni kell az induláshoz.
Gyorsan lefeküdtünk aludni. Nagyon mélyen aludhattam, mert csak arra ébredtem, hogy másnap reggel negyednyolckor Péter rázza a vállamat.
- Gyere reggelizni! Majd én hátrahozom a kaját, mert az Illést nem bírom felkelteni, olyan részeg.
- És a másik kettő? Azok fent vannak?
- Igen. Nagy nehezen feltápászkodtak, mivel hajnali kettőig ittak.
- A fenébe! Jól nézünk ki!
A reggeli után felmentem a fedélzetre leváltani Pétert, aki már alig várta, hogy lefekhessen.
- Ne keltesetek fel ebédelni. Aludni akarok.
- Jól van - mondtam, és körülnéztem. A trieszti öreg kikötő vízzel működő darui a part felé fordítva árválkodtak. A csípős őszi szél nagy papírdarabokat kergetett az eléggé szemetes rakparton. Mind a négy raktár nyitva állt, csurig megtöltve nagy kartondobozokkal. A beameket (acél keresztgerendákat) berakták a tartóikba, de a boccaporták (raktárfedél deszkák) még nem voltak a helyükön. Az összes daruszár a víz felé kihajtva állt, hogy ne zavarja a parti daruk mozgását.
A középfelépítményből kilépett a Chief (Első tiszt). Magas, fekete, kissé kopaszodó ember volt. Meglátott és odajött.
- Jó reggelt Chief - köszöntem.
- Jó reggelt. Maga melyik a két új közül?
Megmondtam, továbbá azt is, hogy én vagyok ma a nappalos.
- Rendben van. Maguk ketten lesznek a 0-6-os őrségben. Az este érkezők közül pedig ketten a 6-12-esben. Este tízkor indulunk. Most pedig szóljon a sztromónak (nostro uomo = fedélzetmester) és kezdjenek seafastelni! - Ezzel visszafordult a felépítmény ajtaja felé.
Lementem a legénységi lakótérbe megkeresni a bócmant. A szalonban könyökölt Imóval együtt, és egy-egy sört szopogattak. Átadtam az üzenetet, mire keservesen feltápászkodtak és feljöttek utánam a deckre.
- Letesszük a darukat! - jelentette ki az öreg.
Furcsállottam, mert előbb talán a raktárnyílásokat kellett volna lezárni, de hát egy bócmannal nem lehet ellenkezni. Neki is láttunk. Az öreg kezelte a csörlők kapcsolóit, én pedig Imóval a daruszárakat. Elég sokat kínlódtunk a daruk beforgatásával, de végül úgy fél óra múlva, mind a nyolc daruszár a bölcsőjében pihent.
- Na ezzel megvagyunk - nyögte a hajóács a homlokát törölgetve, mert a hűvös ellenére is kiverte a víz. - Menjünk le Öreg! Igyunk meg egy lazát! - szólt oda a bócmannak.
- Hát én meg mit csináljak itt egyedül? - kérdeztem kissé méltatlankodva.
- Saefasteljen - dadogta a bócman és elindult hátra.
- Legalább a deckboy feljöhetne segíteni!
- Az Illés kiterült - röhögött a hajóács. - Nemsokára én is követem a példáját. Te csak dolgozgass!
Néztem amint eltántorog, és közben elkeseredetten az előttem álló munkára gondoltam. Hol kezdjem? Úgy döntöttem, hogy az egyes raktárral, hiszen úgyis ott álltam. Megfogtam az egymásra rakott boccaporták közül a felsőt és felbillentettem a raktárszáj tetejére. Az öt centi vastag, közel másfél méter hosszú és vagy negyven centi széles deszkát becsúsztattam a helyére. Ezt munkát a deszkák végein lévő fogantyúkkal két ember szokta csinálni, és gyorsan is megy, de most egyedül kínlódtam. Mire mind a négy sorral végeztem engem is kivert a víz. Ledobtam a vattakabátomat és kifújtam magam. Azután a három raktártakaró ponyvát helyeztem fel a deszkákra. Ez is nagy kínlódás volt egyedül, hiszen külön-külön kellett a sarkaikat kifeszíteni, lesimítani az egészet, majd a négy sarkot megfelelő módon behajtani. Ezt követően a raktárszáj oldala mellé lehajtott ponyvákat leszorító hosszú vaslemezeket (lamákat) beraktam a helyükre, majd sorban bekalapáltam a kunyókat (faékeket) a lamák rögzítése céljából. Már csak a vámzár vasakat kellett feltenni a ponyvákra és leszorítani a csavarjaikkal. Ezzel elkészülve a két első daruszár köteleit szedtem össze majd a helyükre rögzítettem. Tíz óra tájban készültem el az egyes raktárral és a daruival.
Leültem a ponyvára és rágyújtottam. Kávéidő volt ugyan, de kávé nem. Nem volt aki megfőzze. Lenéztem a lakótérbe, de mindenki az ágyán hortyogott. Még a deckboyt sem tudtam felrázni.
Nem tehettem mást, mint folytattam a kettes raktárral. Tizenkettő előtt azzal is készen lettem, és megint elmentem hátra megnézni, mi a helyzet. Nem sokat változott, csak az Illés támolygott a folyosón.
- Na mi van? - kérdezte. - Hozod már az ebédet?
- Én?
- Hát persze. Te vagy most a watchman nem?
- Te meg a deckboy. Ez a te dolgod.
- De én csak este lépek szolgálatba - méltatlankodott. - Neked kell tálalnod meg mosogatnod!
- Kinek? A részeg disznóknak, akik csak döglenek veled együtt, ahelyett, hogy segítenétek seafastelni?
Erre némi kétségbeesés ült ki Illés borostás, nem túl tiszta arcára. - De, hát én éhes vagyok - mondta.
- Én meg leszarlak! - vágtam vissza, majd megfogtam egy lapos és egy mélytányért és elmentem az ebédemért középre, a konyhára.
Egyedül megebédeltem, majd a koszos edényeket beledobtam a mosogatóba és visszamentem a fedélzetre folytatni a munkát.
Eléggé dühösen, és ebből adódóan gyorsan dolgoztam. Félkettőre meg voltam a harmadik raktárral is. Leültem egy kicsit pihenni és közben nézelődtem. A gépházból feljött egy gépápoló és odajött hozzám.
- Lajos vagyok. Te meg az egyik új, nem?
- Igen - feleltem és bemutatkoztam.
- Csak egyedül?
- Aha. A többiek pihennek, hogy enné meg őket a fene.
- Én is egymagam vagyok, meg az I. géptiszt. Este jön meg a csapat.
- Hát, eléggé hülye egy váltási módszer ez. Miért engedték el a többieket, amíg nincs itt mindenki?
- Nem tudom, de már csak egy fél napot kell kibírni. Ha akarod segítek becsukni a négyest.
- Köszi. Az jó lenne. Egyedül csak kínlódás az egész.
Nekiláttunk dolgozni és alig egy óra alatt készen is lettünk. Megköszöntem Lajosnak a segítséget, aki csak intett és visszament a gépházba.
A járó mellett igazi tengerész módra rákönyököltem a mellvédre és békésen cigarettáztam, amikor felbukkant mögöttem a Chief.
- Láttam maga csinálta az egész seafastet.
- Ne nem egészen Chief, mert a négyesnél segített az egyik aszi.
- Akkor is szép munka volt. Mi van a többiekkel?
- Pihennek. Az Illés vált le tizenhatkor.
- Jól van. Vacsorára itt lesznek az újak. Mondja meg a bócmannak, hogy este tízkor indulunk. Magának és a társának nem kell felkelni a manőverhez.
- Rendben van Chief, megmondom.
Ezután már csak a fedélzetet söprögettem. A szemetet kisebb kupacokba halmoztam, mert nem volt hová kidobni. Majd kint a nyílt tengeren fogunk megszabadulni a hulladéktól. Négy óra tájban már csak támaszkodtam és azon töprengetem, milyen is lesz ezzel a gárdával hajózni. Azt nem bántam, hogy dolgozni kell, de az már igen bosszantott, hogy ennyire hülyének nézzenek és minden melót mások nyakába sózzanak. Ráadásul egy ilyen nyikhaj deckboy, aki még ha idősebb is volt nálam, itt mégiscsak kezdőnek számított.
Lementem a legénységi lakótérbe, hogy szóljak a váltómnak. Illés már a szalonban kávézgatott.
- Na, mi van? Fel tudsz már jönni a deckre?
A fickó felpillantott, majd megszólalt.
- Megyek már. Mi a helyzet odafent?
- A seafast kész, nemsokára megjönnek a váltók is. Este tízkor indulunk. Mond meg a bócmanéknak is.
Ekkor kinyílt a fedélzetmesteri kabin ajtaja és Gy. bácsi jelent meg a küszöbön.
- Mit kell megmondani? - kérdezte hadarva.
- A Chief üzeni, vacsorára itt lesznek a többiek, este tízkor manőver.
- Jól van, jól van. Majd befogjuk az újakat - mondta az öreg és lezökkent a székébe.
- Te meg szólj, ha itt vacsora! - mondtam a deckboynak és otthagytam őket.
A vacsoránál már teljes volt a létszám. A három új matróz eléggé elkámpicsorodva hallgatta, hogy még az este indulunk, kettő közülük pedig hajnali hatkor már őrségbe is megy.
Péterrel éjfélkor vettük át a szolgálatot Imótól és a deckboytól. A hajó már messze járt Trieszttől. Én kezdtem a kormányzást. Az idő nyugodt volt, így nem volt nehéz tartani az irányt. Azon gondolkoztam, vajon milyen lesz a csapat. Hogyan fogunk kijönni egymással? Ha továbbra is megmarad ez a tivornyázás, akkor nem valami jók a kilátásaim.
Az út végén megszabadultunk a deckboytól, meg a hajóácstól. A bócmanról pedig kiderült, annak ellenére, hogy néha elvarázsolja magát, a világ legemberségesebb fedélzetmestere. Még fél évig hajóztam vele, és igen megkedveltem. A többi matróz is így érzett. Évek multán, már tisztként kerültem össze újból vele a Hungárián. Örömmel üdvözöltük egymást amikor Amszterdamban behajóztam. Pont olyan volt, mint régen, csak a beszédmódja változott meg egy kissé. Még nehezebben lehetett megérteni.
