Veperdi András: Mondjátok János bácsinak

Az orrfedélzet baloldali korlátján kihajolva lenéztem a hajó oldala és a szulinai kikötőpart közötti résben feltorlódó vízre. A Duna sárgás, iszapos hullámai máris kisebb ágakat sodortak oda, melyek közül néhány meg is akadt a hajó mellett. Ekkor kiáltást hallottam parancsnoki híd felől. - A manővernek vége! Gyere hátra! - A Somogy nem volt valami hosszú hajó, és ha nem csörömpölt semmi, akkor rádiótelefon nélkül is jól lehetett kommunikálni.
Elindultam a lejárati lépcső felé, de még odaszóltam a bócmannak : - Ákos! Nehogy megfeledkezzetek a patkányvédő lemezekről! Tudod, hogy ezek alig várják, hogy találjanak valamilyen ürügyet a büntetésre.
- Oké Chief ! - felelte vigyorogva és kerek, sötétbarnára égett arcából elővillantak fehéres fogai.
Mire a felépítményhez értem a második tiszt és két matróz már kifordította a járót és leeresztette a partra, de a korlátok még nem álltak. Kinéztem. A hatósági vizsgálat tisztviselői még nem érkeztek meg, de már ott ácsorgott a román határőr teljes harci díszben. A rengeteg dísz, zsinór és csík után ítélve legalább egy tábornok, de lehet, hogy egy tizedes. Az érkezési papírokon fel kellett tüntetni a hajó merülését, de ehhez ki kellett menni a partra leolvasni. Elindultam lefelé és az alumínium lépcsőfokok hangosan csattogtak a súlyom alatt. A határőr odalépett, de mutogatni kezdtem neki, hogy a merülést akarom megnézni. Nagy nehezen megértette és intett, hogy menjek. Elbaktattam a hajó orrához és leolvastam a vörösesbarnára festett banjasugán fehérlő számsor adatát. A festés szinte vadonatújnak látszott, hiszen Pireuszból jöttünk a javításról, ahol a dokkban az egész hajótestet lefestették, és csodák csodája még nem ütött át rajta a rozsda. Felírtam a merülést, majd hátrafelé menet a középső mércét is megnéztem, utána a tat felé indultam. A tábornok gyanakvó szemekkel figyelte minden lépésemet, majd amikor visszatérve felmentem a járón, láthatóan megkönnyebbült, hogy nem követtem el semmiféle provokációt a román nemzet ellen. Hallottam már bizonyos kósza híreket arról, hogy volt olyan első tiszt, akit fegyverrel kergettek vissza a hajóra, és nem engedték meg neki a merülés leolvasását, mert még nem léptek be hivatalosan. A vizsgálat során pedig követelték tőle a pontos édesvízi merülést. Róka fogta csuka! A kabinomba érve felmarkoltam a szükséges hajóokmányokat és dokumentumokat, majd a tiszti szalonba mentem ahol a parancsnok meg a kambuzer már ott ült a nagy kerek asztalnál. Kisvártatva megérkeztek a helyi hatóság képviselői és megkezdődött a vizsgálat. Üresen érkeztünk Pireuszból és Rénibe, az al-dunai szovjet kikötőbe tartottunk. A dolog így, rakomány híján egyszerűbbnek bizonyult és egy jó félóra múlva már a szalonnal szembeni hajóirodában rendezgettem a különböző papírokat. Hirtelen kétségbeesett kiabálást hallottam.
- Chief! Chief! Gyere gyorsan! - ordította a bócman.
Kiugrottam a folyosóra és Ákost pillantottam meg a fedélzetre vezető ajtóban. - Mi a baj? - kérdeztem.
- Gyere a járóhoz! Ott egy njustcsu és be akarja permetezni a hajót azzal a rohadtul bűzlő tetűirtójával.
- Ó, hogy az a rohadt...! - és ezzel futva megkerültük a felépítményt. A baloldali kanizsella alatt Ferenc, az egyik igen izmos matrózunk a testével torlaszolta el az utat egy girhes, fekete borostás jó ötvenes, rongyos munkaruhába öltözött ember elől, aki egy nagy permetezőkészüléket cipelt a hátán. A lefelé tartott permetező fejből valami folyadék csöpögött a járólépcsőre és egyből ráismertem a román pályaudvarokon és vonatokon tapasztalt tömény rovarirtó bűzre.
- Én levágom ezt a pasit a járóról a kannájával együtt! Be nem teszi ide a lábát! Hát ezért sikáltunk egyfolytában majd négy napig a javítás után? - tajtékzott a bócman.
Való igaz. A hajó olyan tiszta volt, akár egy patika, ráadásul Pireuszban kétszer is csináltattunk csótányirtást valami újfajta, az emberre és élelmiszerre ártalmatlan, de a bakulikra végzetes vegyszerrel. A megismételt permetezésnél pár doboz cigarettáért szereztünk egy jókora adag sűrítményt, ami igen hasonlított a sűrű kakaóhoz, és egy hét múlva mi magunk permeteztük be harmadszor az egész hajót, hogy a kétszeres irtást túlélő férgek, vagy azok utódai is kipusztuljanak. Úgy látszott csatát nyertünk ellenük, de tapasztalatból tudtuk, hogy a háborút végül mégis a bakulik fogják megnyerni. Nem volt mindegy azonban, hogy az utóvédharcainkat hány hónapig tudjuk elnyújtani. Ami a tisztaságot illeti, a fiúknak tényleg sok idejébe és energiájába került, míg a javítás után tetőtől talpig kivakarták a koszból a hajót. Hát nem! Nem fog bebüdösíteni bennünket ez a toprongy! Közelebb mentem és kézzel-lábbal vallatni kezdtem a fickót.
- Be ne engedd Chief! - kesergett a bócman.
- Nyugi. Elküldjük, de finoman.
A toprongy látta, hogy új szereplő érkezett, aki talán magasabb beosztású, és egy papírlapot nyomott a kezembe. Az ékes román nyelven írt szöveg alatt volt pár sor angolul is, hogy kötelező módon előírták minden érkező hajó teljes fertőtlenítését. Röhej! Egy kannányi lével akarják elintézni az egész hajót? Megpróbáltam szót érteni vele. Angolul nem ment, én pedig nem beszéltem románul, így hát maradt az orosz.
- Domnule! Mü szgyélali uzsé, vcserá. Gatóva! Finis! - szedtem össze a középiskolai orosz tudásom maradékát. A toprongy megértette, de nem tágított.
- Officér! Mnye nado gyélaty. Tyebé nado podpiszaty dokument sto ja gyélal! 
- Ahá! Szóval igazolni kell, hogy elvégezted a permetezést? - esett le a húsz filléres. A papír alján tényleg volt egy sor, hogy a hajó igazolja a fertőtlenítési munkák elvégzését, aláírás, pecsét helye, dátum, stb.
- Dobro! - mondtam. - Ja budu podpiszaty, odna minutocska! Nu tü nye gyélaty nyicsevo! 
A permetezős pislogott és apró ravaszkás vigyor ült ki a borostáira. - Dva pakett cigarett! - közölte. - Jól van, hogy essen beléd a fene! - feleltem udvariasan mosolyogva, majd az iroda felé indultam. - Ákos! Fel ne engedjétek a deckre amíg nem vagyok itt! - szóltam vissza a bócmannak.
- Csak ha piros hó esik! - hangzott a megnyugtató válasz.
Pár pillanat múlva visszatértem az aláírt és lepecsételt igazolással és két doboz cigarettával. A toprongy békésen várakozott a járón, majd boldogan eltette a papírt meg a zsákmányát. - Mulcumészk - morogta és lecsattogott a lépcsőn.
Ekkor az időközben eltűnt Ferenc bukkant fel kezében két vödör vízzel és módszeresen elkezdte leöblíteni a járóra lecsöpögött bűzlő folyadékot.
- Na ezt megúsztuk - sóhajtotta a bócman, de gyanakvó szemei máris egy újabb veszélyforrást fedeztek fel. 
- Hát ez meg mi a fenét akar? - bökött egy jólöltözött magas férfira, aki határozott léptekkel jött a hajó felé. - Ha ez is maszatolni fog, akkor leugrom a krocsettáról a fakaviljába ! 
- Ne félj, ez a Pilot - nyugtatgattam, ugyanis régebben már utazott velünk és emlékeztem rá.
A járó tetejénél fogadtam. A révkalauz is megismert, ami nem kis dolog, hiszen majd egy éve találkoztunk és azóta számtalan hajót vezényelhetett át a Szulinai-csatornán.
- Hallo Chief! How are you? It's a long time we did not meet. 
- Hallo Mr. Pilot. Valóban régóta nem találkoztunk. Merre járt?
- Én mindig csak itt. És maguk?
- Mi is, de úgy látszik a kollégáival utaztunk. Jöjjön, menjünk a Captainhez!
- Oké - felelte és elindult utánam. Az ajtónál előreengedtem és a járást jól ismerve a parancsnok kabinjához ment. Bekopogtunk, majd beléptünk. A parancsnok hellyel kínált bennünket majd a pincérrel kávét és üdítőt hozatott. Tudta, hogy ez a Pilot nem iszik szeszt.
- Mikor indulunk? - kérdezte.
- 18.00-kor Captain.
Az órámra néztem. Több mint egy óra múlva. A parancsnok felém fordult.
- Mond meg a kápónak , hogy 17.45-re legyen gépkészenlét! Te is akkorra rendelj el stand by-t!
- Meglesz Captain - feleltem és otthagytam őket. Elmentem a kápó kabinjához. Nem volt ott, de a szófája mellett tartott pecabot sem. Na az öreg már lógat, gondoltam és hátramentem a pupára . Valóban ott áztatta az öreg a damilt, a csörlő körül pedig a bócman és Ferenc ünnepelték egy-egy üveg sörrel a toprongy felett aratott győzelmünket.
- Dezső bácsi! - szóltam oda a kápónak. - Még egy óráig ijesztgetheti a halakat, de 17.45-kor gépkészenlét.
- Rendben van Chief, meglesz - válaszolt az öreg és a csonka hüvelykujját védő barna bőrrel megvakarta a homlokát. - Csak ezek a dögök harapnának!
- Majd Réniben, Dezső bácsi - szólt oda a konyha hátsó ajtajából Jani, a mohácsi illetőségű pincér, aki mint ilyen, a halfogás nagy szakértőjének számított. - Majd kiások néhány gilisztát a parton.
- Én már elő is készítettem a fenekezőt. Harminc horog van rajta - kapcsolódott be a bócman a beszélgetésbe. - Na én megyek - szóltam közbe - mert ha a három horgász összejön, hamarosan hadonászni kezd, hogy ekkora meg ekkora halat fogtam és orrba vágnak, közben két éve volt az utolsó kapásuk.
- Volt az három is - dünnyögte az öreg.

Háromnegyed hatkor újból ott álltam a próván . A július eleji ragyogó napsütésben feketén magaslott fel egy a csatornában kifelé tartó közép felépítményes kb. 6000 tonnás görög hajó. Üresen igyekezett a tenger felé.
- Na valószínűleg erre vártunk - szóltam oda a horgonycsörlő kapcsolójánál könyöklő fedélzetmesternek. 
- Készüljetek! Nemsokára indulunk. 
Valóban. Hátul már engedték is a köteleket és miután a parton kiakasztották a kötélbakokról, hamarosan be is szedték azokat.
- Dobd el az első springet ! - jött a vezényszó a hídról.
- Dobd el a springet! - ismételtem meg a parancsot, mire Ferenc megeresztette a kötelet, majd teljes erőbedobással beszedte a fedélzetre. Már csak egyetlen orrkötelünk maradt és a hajó a beindított főgép hatására orrával a part felé fordult. Péter, a másik matróz egy ütközőgömböt lógatott az orr és a part közé, hogy ne sérüljön meg a lemez.
- Dobd el az orrkötelet!
- Dobd el az orrkötelet! - szóltam a bócmannak, majd ketten pillanatok berángattuk a fedélzetre. Ez már nem a régi szegedi gyártmányú teljesen sprőd és nehéz sodrott nylonkötél volt, hanem a hajlékony, keresztfonatú, vízen úszó perlon. A hajótest lassan elhátrált a parttól, majd kifordult jobbra a csatorna közepe felé. A kémény felől hangos röffenést hallottunk és a Somogy elindult a Dunán felfelé. A matrózok a kötelek elrakásával foglalkoztak, majd miután elkészültek, a korlátnak dőlve nézték a lassan elmaradozó várost, amit inkább egy nagy falunak lehetett volna nevezni. Elhaladtunk néhány rozsdás román uszály és vontató mellett, azután már csak a nádasokkal szegélyezte töltések között hajóztunk.
- Chief! Menj vacsorázni, a bócman maradjon a horgonynál! - érkezett a hídról az újabb utasítás.
- De jól van ez kitalálva - méltatlankodott a fedélzetmester. - Nekem böjtölnöm kell?
- Majd a Ferenc levált - feleltem. - Ferenc! Menjen enni, és jöjjön vissza! - ezzel elindultam hátra a szalon felé.
A vacsorával hamar végeztem és felmentem a hídra, mert igazából az én őrségem következett.
- Jó hogy jössz - fogadott a parancsnok. - Vedd át és én is eszem egy keveset - ezzel megmutatta a térképen merre járunk, elmondott néhány dolgot, majd lement.
Laci, az idősebb kormányos matróz állt a kormánykeréknél és nagy rutinnal irányította a hajót. A csatorna középvonalától kissé jobbra, a bal parthoz közelebb haladtunk. Innen a magasból jól kiláttunk a töltések felett a nádasra, melyben itt-ott szabad vízfelületek csillogtak. Amúgy a zöld sás szinte összefüggő felületet alkotott, és fát szinte nem is lehetett látni.
- Na, ott szeretnék egyszer pecázni - mutatott a főgép vezérlőpultján könyöklő kápó egy távolabbi víztükörre, melyről nagy csapat vízimadár röppent fel.
- Megennék a szúnyogok, Dezső bácsi - mondtam -, de úgy tudom, hogy ez az egész védett körzet és csak a helyi halászoknak engedélyezik a halfogást. Azt sem mindenhol. Mindjárt megkérdezem a pilotot - és kimentem a jobboldali külső hídon álló révkalauzhoz.
- Mondja csak Mr. Pilot! Szabad itt horgászni a mocsárban? Vannak halak?
- Igen, vannak, de csak a helyi emberek horgászhatnak és azok is csak egy kvóta szerint. A Csatornában azonban lehet, de itt már nagyon lehalászták a vizet. Akik itt nyaralnak a part mellé kikötött lakóhajókon, azok horgászhatnak, de nem sokat fognak.
- Kik üdülnek itt?
- Az ország belsejéből érkeznek beutalóval.
Ezt tudtam, hiszen sokszor elhaladtunk ilyen régi, eléggé elhanyagolt állapotú tanyahajók mellett, és néha magyar nemzetiségű nyaralókat is láttunk. Amikor ezek megpillantottak egy magyar hajót, mindig nagy integetést rendeztek és kiabáltak. Szerettük ezeket a találkozásokat, hiszen jó volt néha magyar szót hallani, még ha csak néhány köszönés erejéig is. Visszamentem az öreghez és beszámoltam neki.
- Nos akkor azok is csak a kukacaikat fürdetik - mutatott előre a kápó. Odanéztem és azt láttam, hogy néhány ember meg gyerek csoportosul a bal parton vagy egy kilométerre előttünk. Láthatóan horgásztak.
- Biztosan ezek is nyaralók - jegyeztem meg.
Közelebb érve már jól kivehettük őket. Egymás közelében ácsorogtak, míg egy idősebb ember tőlük feljebb állt egymagában. Amikor már ki tudták venni a hajó nevét, heves integetésbe törtek ki.
- Jó napot magyarok! Mi újság? Hová mentek?
- Rénibe! - hallottam a próváról a bócman válaszát.
- Szevasztok! - kiabálták a hajónkról néhányan a felépítmény mellől.
Kisiettem a külső hídra és visszaintegettem nekik. Ekkor értünk a különálló alak magasságába. Elég idős bácsi volt és a jobb karját lassan felemelve elkiáltotta magát.
- Mondjátok meg a János bácsinak, egye meg a tökömöt!
A meglepően érces hangon érkező felszólítástól meghökkenve csak inteni tudtam és hirtelenjében nem jutott más válasz az eszembe, mint hogy - Megmondjuk!
Ezután a hallottakon töprengve visszamentem a kormányállásba. Kisvártatva Laci a kormányos megkérdezte: - Mit kiabált az öreg, Chief?
- Hát csak azt, hogy mondjuk meg a János bácsinak, egye meg a tökét.
- Ki az a János bácsi, és milyen tököt kell neki megenni? - értetlenkedett tovább a kormányos.
- Ugyan már Lacikám! Ne csinálja! - szólt közbe a kápó. - Hát a Kádár János! Azt üzeni neki az a szegény erdélyi magyar, hogy kapja be az izéjét.
- Tényleg? - kerekedett el a kormányos szeme. - És miért?
- Igazán nem tudja? - vettem át a szót. - Nem túl régen történt az, hogy Kádár egy romániai látogatásán olyanokat mondott, ami nagyon nem tetszett a magyar nemzetiségűeknek. Azóta olyan népszerű Erdélyben, mint egy oldal füstölt szalonna a mohamedán mecsetben. Érti már?
- Értem - felelte elgondolkozva, majd elvigyorodott. - Na és átadjuk az üzenetet?
- Azt hiszem még nem aktuális, várnunk kell - mormolta a kápó.

Dezső bácsi igazat szólt. Vártunk. Pontosan tíz évet.