Veperdi András: Mi úszik a vízen?

Kiléptem a jobboldali ajtón a külső hídra, és úgy éreztem mintha valami súlyos tompa tárggyal fejbe vágtak volna. A magasan álló Nap a szó szoros értelemben perzselte a fejemet. Még csak április volt, de itt az Arab-tengeren úgy látszik ez nem sokat számított. Tizenegy elmúlt és lassan közeledett a dél, a megváltás, melyet Dzsozi a II. tiszt jelentett a számomra. Körülnéztem a látóhatáron. Nem észleltem semmit. Ezután távcsővel is körbepásztáztam az üres vizet, de megint csak a sima tenger csillogott körülöttünk. Balra, valahol a párás-ködös látóhatár mögött húzódott láthatatlanul az Arab-félsziget. Jó láthatóság esetén ki lehetett volna venni a teljesen kopár hegyek csúcsait, de így nem. Lenéztem a fedélzetre, ahol három matróz kaparászta lagymatagon a négyes raktárszáj oldalát. Nem csoda, hogy elfáradtak a tűző napon. Miért nem a túlsó oldalon dolgoztatja őket a bócman? Az is éppen olyan rozsdás, de legalább ott némi árnyékot találhatnának. Még egyszer körülnéztem az üres vízen, majd visszahúzódtam a kormányállás árnyékába.

Amint a baloldal felé sétáltam hirtelen megakadt valamin a szemem. A szívem akkorát dobbant, hogy szinte dübörgött. Még sohasem fordult elő velem, hogy fizikailag halljam a saját szívdobbanásomat. Pontosan előttünk, az útirányukra keresztben valami hosszú, barnás tárgyat láttam, mintegy két hajóhossznyira. Az objektum valamivel hosszabb volt, mint a Hungária szélessége. Mi lehet ez? Alig áll ki a vízből és mozdulatlan, ráadásul az előbb még nem volt sehol.

Mindig kételkedtem azokban a beszámolókban, amikor valaki azt állította, hogy a másodperc tört része alatt rengeteg minden átfutott az agyán. Most viszont valami hasonló történt velem is. Na nem az életem regénye pergett le előttem, hanem a következő kérdések és válaszok: Mi ez? Talán egy tengeralattjáró? Egy felborult kisebb hajó? Egy elszabadult nagy ponton? Azután pedig az, hogy mit tegyek. Gépmanőver? Kormánymanőver?

Nos, ami a gépmanővert illeti, hiába rántom a telegráfot a "Teljes erő hátra" pozícióba, mert amire a manőverre egyáltalán nem számító gépészek odalent mindent átkapcsolnak átállítanak, lefékezik sűrített levegővel a főgépet, majd ugyancsak sűrített levegővel újra elindítják hátramenetben, és fokozatosan elérik a teljes erőt, már réges-régen áthaladunk ezen a tárgyon. A dolog elvetve.

A másik, a kormánymanőver sem lenne jobb választás. Odaszaladok a kormányhoz, kikapcsolom a robotot és kihajtom valamerre a kormányt, de mire a hajó a kormánylapát hatására elfordul, akkorra már éppen odaérnénk ahhoz az ismeretlen tárgyhoz és nem a hajóorrnak ütközne, hanem a hajó oldalának. Ez pedig a lehető legrosszabb választás. Felcsengtek a hajó-művelettant előadó Huba bácsi szavai: "Ne feledjék! Mindig a hajó orra a legerősebb szerkezeti elem. Ha már mindenképpen ütközni kell, akkor sohase az oldalával, hanem az orrával tegyék. Gondoljanak a Titanicra! Ha a jéghegy észlelésekor nem kezdenek el fordulni, akkor megsérül a hajó orra, de azt kibírta volna. Így viszont közel száz méter hosszan felszakadt az oldala és az azon beömlő vízmennyiséget már nem tudta elviselni." Puff neki! A Titanic! Más se hiányzott még a lelkivilágomnak!

Mire ezek a gondolatok végigvillantak az agyamon, az a valami már csak alig egy fél hajóhossznyira volt előttünk. A szememhez emeltem a távcsövet és a hajóorr már el is takarta a túlsó végét. Ekkor az innenső, a baloldali végénél felemelkedett egy hatalmas farokúszó és egy nagyot csapott a tenger sima felszínére. A víz legalább hét-nyolc méterre vágódott a magasba és a barnás test eltűnt a víz alatt. Egy bálna volt. Valószínűleg a víz felszínén szunyókált, és amikor a hajócsavar meg a főgép zajára felriadt, elmenekült.
- A fene essen beléd te hülye ÁLLAT! - szakadt ki belőlem hangosan, és csak ekkor vettem észre, hogy még levegőt sem vettem közben. - Hogy döglenél meg! Miért pont itt kellett aludnod? - dühöngtem megkönnyebbülve, de kissé idegesen az átélt eseménytől.
- Valami baj van? - lépett be az ajtón Pista a watchman, aki eddig valahol a csónakfedélzeten dolgozott.
- Majdnem elütöttünk egy bálnát, hogy rohadna meg!
- Tényleg? Nem vicc? Hogyan?
- Itt bóbiskolt előttünk amíg fel nem ébredt. Nem tudtam mi lehet az. Csak akkor láttam, hogy egy nagy bálna, amikor elmenekült.
- Szegény. Biztosan nagyon megijedt.
Hát még én, gondoltam, de ezt már nem mondtam ki.

A következő eset október közepén történt. A Hungária biztosan haladt Észak-Afrika és Spanyolország déli partjai között a Gibraltári-szoros felé. Az eget sűrű sötét felhők borították, amitől az alig fodrozódó tenger is vigasztalan szürke színt öltött. Megcsináltam radarral a 11.30-as helyzetpontot majd visszatérve a hídra körbenéztem. Tőlünk jobbra, legalább 10 mérföldnyire egy másik hajó igyekezett Gibraltár felé. Gyorsabb volt nálunk, mert leelőzött. Rajta kívül még a radaron sem látszott egyetlen hajó, még egy halász sem. Ennek ugyan örültem, mert a tengerész semmit sem utál jobban, mint egy halrajt üldöző halászhajót, amely a megélhetése érdekében fittyet hány minden közlekedési szabályra és sokszor teljesen kiszámíthatatlan a mozgása. Szóval a világgal megbékélve vártam, hogy hamarosan leváltanak és mehetek ebédelni.

- Salom, salom siorkám! - hallottam a hátam mögül a térképszoba ajtajából. Dénes barátom az elektrikus lépett ki a hídra, akivel már majdnem egy éve voltunk a hajón. Ez a köszönés az utóbbi két hónap során szinte szállóige lett. A nyár végén valahol egy moziban megnéztük az "Entebbe hosszú éjszakája" című filmet, melyben Idi Amin Dada, Uganda másfél mázsás diktátora, így gúnyolta az Entebbébe térített francia repülőgép szerencsétlen izraeli túszait. A diktátort alakító hatalmas termetű fekete bőrű színész olyan igazi gúnyos vigyorral és erőltetett jósággal integetve köszönt nekik, hogy szinte elhittük, hogy valójában ő az újságokból megismert véreskezű vezér. Azt sokan tanúsíthatják, ha egy hosszabb úton, és ez az volt, valaki bedob valami furcsa szót vagy szlogent, az pillanatok alatt elterjed és jó pár hónapig használatba marad.

- Neked is - feleltem majd hátrafordultam. - Mi a helyzet?
- Nemsokára eszünk - mondta és megsimogatta a hasát.
- Az jó lesz, mert már én is kezdek megéhezni - folytattam és kinéztem előre.
Valamiféle hosszú úszósor tűnt fel előttünk és az irányunktól jobbra, alig fél mérföldre. Úgy nézett ki mintha egy kisebb ívben elhajló halászháló úszói felé tartanánk. Lehetett vagy ötszáz méter hosszú.
- A rohadt életbe! - szaladt ki a számon.
- Mi van? - kérdezte Dénes.
- Egy kurva halászháló! Pont előttünk!
- Kézbe veszem a kormányt - szólt az elektrikus és kikapcsolta a robotot.
Kinéztem balra. Sehol semmi.
- Kormányt tizenöt fokra balra!
- Kormányt tizenöt fokra balra! - ismételte Dénes a vezényszót.
A hajó orra hamar kilendült balra, hiszen teljes erővel haladtunk.
- Kormányt középre! - Nem akartam, hogy nagyon megdőljünk, hiszen a fele nép ebédel és kiborulhat minden. Már láttam, hogy elkerüljük a hálót.
- Kormányt tíz fokra jobbra! - A hajó orra kezdett megállapodni.
- Kormányt középre! Így irány!
- Így irány! - jött a válasz.

Kiszaladtam jobbra a külső hídra, hogy megnézzem az időközben majdnem velünk egy vonalba került háló úszóit. A hajócsavar vígan szétszaggat egy hálót, de a fene tudja, hogy egy ilyen hosszú háló felső tartókötele, amely az úszókhoz van erősítve, nem drótkötél-e. Az pedig már nem túl hasznos ha feltekeredik a csavarra.

Ekkor a háló közelebbi úszói megmozdultak és felrepültek. Hamarosan a többi is követte. Sirályok! Hatalmas, szürkehátú sirályok!
- Ó, hogy az a radai rosseb ...!
- Mi van már megint? - érdeklődött Dénes a kormány mögül.
- Sirályok voltak. Egy nagy csapat sirály. Egy vonalban, egymástól szinte szabályos távolságban ücsörögtek a vízen! Fordulj vissza jobbra az eredeti irányba! 259 fokba!
- Irány 259 fok! - Dénes irányba állította a hajót majd újra bekapcsolta a robotkormányt.
- Hát ez marha jó! - vigyorgott. - Kikerültél egy csapat sirályt. Nem akartad elgázolni őket?
- Jól van. Röhögj csak! Azok is Isten teremtményei.

Kisvártatva Laci a II. tiszt lépett ki a térképszobából.
- Mi volt ez a kitérő? - érdeklődött.
- Kikerültünk egy csapat sirályt - feleltem mérgesen.
- Hülyéskedünk, Bandikám? - hallottam Zs. bácsit a Barbát, aki szintén feljött az ebédlőből.
- Nem Captain. Tényleg azok voltak - és elmeséltem az esetet.
Az Öreg nem szólt semmit csak hümmögött, de végül megnyugodva helyeselt.
- Jól tette. Háló is lehetett volna.

Átadtam a szolgálatot Lacinak és elhagytam a hidat. Este gyanús csend fogadott, amikor vacsorázni mentem a tiszti szalonba. Leültem a helyemre, és ekkor a parancsnoki asztal mögül felállt Zs. bácsi és egy összetekert papírlapot szorongatva odajött az asztalunkhoz.
- Engedje meg Bandikám, hogy átnyújtsam ezt a kitüntető oklevelet azért az emberséges magatartásáért, amivel megmentette néhány sirály életét - és átnyújtotta a papírtekercset.

Nagy taps és még nagyobb röhögés uralkodott el a szalonban. Átvettem a papírt és szétsimítottam. Szépen rajzolt óriási betűkkel valami ilyesmi állt rajta.

OKLEVÉL
A SIRÁLYOK HŐS MEGMENTŐJÉNEK,
HÁLÁS KÖSZÖNETTEL
A SIRÁLYOK,

Tanúk: itt néhány név és aláírás, persze a Dénesé is. Dátum, pecsét, stb.
A szöveg alatt két az esetet megörökítő rajz, majd a lap alján egy a kalapját lengető hálás sirály volt látható, mely igen hasonlított egy Donald kacsához.

Hirtelenjében azt sem tudtam mit mondjak, míg végre beugrott.
- A dolgozó nőket szolgálom, és ha legközelebb nem térnék ki a sirályoknak, legalább egy hétig sújtson a dolgozó nép megvetése!