Veperdi András: Fényküllők

Fényküllők

(1977)



Megtapogattam a rövidnadrágom zsebeit. Minden a helyén volt, cigaretta, öngyújtó, zsebkendő. Felvettem a szófáról a távcsövemet de nem akasztottam a nyakamba, mert nevetségesnek tartottam úgy felmenni a hídra szolgálatba. A távcsövet én vettem magamnak még otthon, ugyanis a hajók távcsövei közül a legtöbb már eléggé elhasználódott, a legjobbat pedig mindig a Parancsnok sajátította ki magának, amihez azután nem illett hozzányúlni. Előfordult már régebben, hogy a maradék közül mindnek elmozdult a prizmája és csomót kötött az ember szemtengelyére, ha mind a két optikáját használta. Másoknak is volt sajátjuk, melyeket viszont a többieknek nem illett használni. 
Kiléptem a kabinomból és a belső lépcsőn felmentem a parancsnoki hídra. A lépcsőfeljáróból közvetlenül a térképszobába nyílt az ajtó. Benyitottam. A kabin légkondicionált klímája után már itt is jóval nagyobb meleg uralkodott. A sötét helyiségben csak a térképasztal feletti szabályozható fényerejű lámpa égett. Az órára néztem. Még tíz perc volt nyolcig, amikor át kellett vennem a szolgálatot.
- Jó estét! - köszöntem oda a térképasztalra tehénkedő első tisztnek.
- Neked is, - mormolta és egy tompa végű körzővel méregette a távolságokat. - A fene egye meg! - nyögte kissé hangosabban.
- Mi a baj?
- Hát csak az, hogy pont a hajnali őrségem végén érkezünk majd meg Al Faohoz a horgonyzóhelyre. Reggeli helyett mehetek horgonyt dobni. Ti meg kényelmesen megreggeliztek, azután jöhet a hajcihő.
- Nem lehet mindig szerencsés az ember, - feleltem és megnéztem a Perzsa-öblöt ábrázoló térképet. A tizenkilenc-harminckor készített helyzetpontot kerestem.
Délután, a második tiszt őrsége alatt haladtunk át a Hormúzi-szoroson. A jugoszláviai Plocséból tartottunk az iraki Umm Qasr kikötő felé, ugyanis abban az időben még jóban voltunk Szaddam Husszeinnel. A csónakfedélzetről nézegettem a Szoros két oldalán elterülő teljesen kopár vidéket és az járt a fejemben, hogy ide sem jönnék nyaralni. A mozdulatlan levegő szinte sütötte az ember tüdejét és hamar visszavonultam a kabinom hűvösébe.
A térképen megtaláltam az első tiszt szép kézírásával berajzolt félnyolcas pontot. Már legalább nyolcvan mérfölddel hagytuk magunk mögött a Szorost.
Kiléptem a teljesen sötét hídra, odabotorkáltam az egyik ablakhoz és a szemeim lassan hozzászoktak a sötéthez. A kormány mögött észrevettem a lelépő és az új kormányosmatrózt, amint a girót nézték. Pali bemondta a robotkormány által tartott útirányt, amit Pista, az én watchmanom megismételt, majd mind a ketten kimentek a baloldali külsőhídra.
- Na, megcsinálom a nyolcas pontot, - hallottam magam mögül az első tiszt hangját.
Megfordultam és a radar mellé léptem. Láttam ahogy a képernyőn a változtatható mérőkörrel leméri három könnyen beazonosítható földnyelv illetve szigetcsücsök távolságát, azután visszasietett a térképszobába. A ceruzabeles körzővel hamar be is rajzolta a térképre a húszórás helyzetünket, mely egy hajszálnyira a berajzolt rotta mellett jött ki.
- Hát ez remek. Szinte pontosan a rottán vagyunk, - jegyeztem meg.
- Van néha ilyen, - felelte Péter és odaírta mellé az időpontot. - Tehát itt vagyunk, hajót nem látni még a radaron sem. Minden rendben van. - Ezzel aláírta a hajónapló megfelelő rovatát, elmondta az útirányt és cihelődni kezdett.
Visszamentem a hídra és a távcsövemmel végigpásztáztam a látóhatárt, majd megnéztem a radar képernyőjét is. Valóban semmi.
- Hát akkor mi megyünk is. További jó őrséget! - szólalt meg a térképszoba függönyét félrehúzva Péter.
- Jó pihenést!
Egyedül maradtam a hídon. Pista kint a baloldalon könyökölt a szélterelő lemez mögött és a sötétben csak sejteni lehetett a körvonalait. Szurokfekete éjszaka volt. A Hold még nem kelt fel, felhő egy darab sem. A csillagok halványan pislogtak, ami azt jelentette, hogy némi párásság uralta a légkört. Kimentem a jobboldalra és onnét bámultam a vizet. Tökéletes szélcsendben haladtunk a tükörsima vízen. Ezt neveztük "olajtengernek". Valóban úgy tűnt, mintha a hajó orrtőkéje valami hatalmas olajtócsát hasított volna ketté. Milyen stílszerű, gondoltam, hogy olajtengerről beszélünk az olajban fürdő sejkségek és országok által közrefogott Perzsa-öböl vízén.
Rágyújtottam és békésen pöfékelve lestem a szinte észrevehetetlen horizontot. A tenger és az égbolt sötétje ugyanis teljesen összeolvadt és csak a távcsővel tudtam kivenni hol végződik az egyik és hol kezdődik a másik.
Megnéztem az órámat. Mindjárt negyedkilenc. Meg kell csinálnom a következő pontot. A harmadik tiszttől minden parancsnok elvárta, hogy ha lehetőség van rá, akkor negyedóránként csináljon helyzet-meghatározást. A többi tiszt félóránként csinálta. Odamentem a radarhoz és az első tiszthez hasonlóan én is lemértem az adott távolságokat, majd berajzoltam a helyzetünket a térképre. Már éppen az időpontot írtam a kis ceruzás háromszög mellé amikor Pista beszólt az ajtón.
- Valami köd jön Sior. 
- A fenébe! Itt? Nyáron? - és kirobogtam a külső hídra.
- Ott elől, kissé jobbra húsz fokban, - mutatta Pista.
- Tényleg van ott valami halvány derengés, - mondtam és a szemeimhez kaptam a távcsövemet. Ezüstös halvány fényt láttam, de még megbecsülni sem lehetett a távolságát. Éppen indulni akartam a telefonhoz, hogy leszóljak a Parancsnoknak, hiszen ha beködöl és lecsökken a láthatóság, akkor itt a helye a hídon, amikor az ezüstös derengés hirtelen felerősödött és kiderült, hogy a víz felszínén van és nem is túl messze.
- A kurva életbe! Mi ez? - szólalt meg Pista mellettem. - Fogjam kézbe a kormányt?
- Még ne! Várjuk meg mi lesz ebből.
Az ezüstös fény jobbra előttünk hideg zöldes-fehéres színre váltott, azután már mellettünk is kigyúlt.
- Nézd csak! Most már csíkos lett!
Valóban. A fény az útirányukra merőleges széles sávokká vált és lüktetni kezdett. Nem telt bele egy perc és a párhuzamos sávokból öt-hat óriási több száz méteres átmérőjű koncentrikus kör alakult ki és tovább pulzált. Szájtátva bámultuk a furcsa jelenséget. A körök nemsokára újabb alakzatot vettek fel és pont olyanok voltak akár egy hatalmas kocsikerék. A középpontjaikból küllőszerű sugarak nyúltak ki a kerületükhöz és az óramutató járásával ellentétes irányban forogni kezdtek.
- Hát ez fantasztikus! 
A forgás egyre gyorsult és a "küllők" végei elhajlottak, mintha ott valami sűrűbb közegben mozogtak volna. Beszaladtam a hídra a telefonhoz és felcsörgettem a Parancsnokot.
- Mi a helyzet? - kérdezte.
- Nagyon érdekes természeti jelenséget látunk Captain. Fénykerekeket a vízen.
- Megyek - hangzott a rövid válasz.
A Captain pár másodperc múlva már ott állt a külső hídon.
- Ott van! - mutattam ki jobbra a vízre, ahol még forogtak az elhajló küllőjű fénykerekek. Örültem, hogy még idejében felért és látta, mert a jelenség néhány másodperc múlva elenyészett. 
- Mi lehetett ez? - töprengett.
- Fogalmam sincs Captain, - válaszoltam, majd elmeséltem az egészet, hogyan kezdődött és ahogyan az alakját változtatta. Hirtelen újból ezüstös derengést láttunk felsejleni jobbra előttünk.
- Nézze Captain! Minden kezdődik elölről.
A jelenség pontosan ugyanabban sorrendben játszódott le mint az előbb.
- Ilyenről még nem hallottam - jegyezte meg a Parancsnok. - Mindenesetre nagyon érdekes.
- Beírjam a hajónaplóba? - kérdeztem.
- Á, nem kell.
A jelenség elenyészett, de később még egyszer megismétlődött. A Parancsnok várt még egy kicsit, majd elköszönt és lement. Mondanom sem kell egészen az őrség végéig ezen a dolgon rágódtunk Pistával, de nem jutottunk semmire.
Tíz perccel éjfél előtt kinyílt a térképszoba hátsó ajtaja. Dzsozi a második tiszt lépett be és görnyedten szidta a bulgárokat.
- Na mi az? Már megint beverted a fejed? - érdeklődtem a majdnem két méter magas-ságú embertől.
- A fene egye meg, hogy ilyen alacsonyra csinálták a hidat azok a lököttek. Úgy látszik az építés közben itt jöttek rá, hogy az alsóbb szinteken már majdnem elhasználták a felépítmény teljes magasságát és ez a szint már jóval alacsonyabb lett. Már megint lefejeltem az egyik lámpaburát. Na amúgy mi újság?
- El sem hiszed. Olyat láttunk, amit nem sokan láttak még a világon.
- Na ne hülyéskedj!
- De tényleg. Fénykerekeket a vízen, - feleltem és elmeséltem neki a dolgot.
Dzsozi hümmögve hallgatta, de éreztem nem túlzottan érdekli. Gyorsan átadtam a helyzetpontot, meg amit kell, majd elköszöntem és lementem a kabinomba. A gyors zuhanyozás után még sokáig nem tudtam elaludni, mert állandóan a fényküllők jártak az eszemben.


Majd egy év telt el, amikor a Nautical Magazine című angol folyóiratban olvastam, hogy már korábban is megfigyeltek ilyen fénykerekeket a Malakka-szorosban és az Arab-tenger északi részén. A mi pozíciónkhoz ez utóbbi esett közelebb. Magyarázattal azonban nem tudtak szolgálni. Két-három év múltán itthon az Élet és Tudományban találtam egy cikket, ha jól emlékszem egy Héderváry nevű tudós írta. A föld elektromos jelenségeiről szólt és többek között említést tett a fénykerekekről is, de teljesen ő sem tudta megmagyarázni ennek a természeti jelenségnek a kiváltó okait. Azóta eltelt már vagy huszonöt év és nincs kizárva, hogy a tudomány ezen a téren is nagyot fejlődött és többet tudnak ezekről a dolgokról. Mindenesetre örülök, hogy az UFO hívők nem értesültek a dologról.