Veperdi András: Elmaradt lakoma

1969.

- A kormányt 138 fokkal átadtam - mondta hangosan Kácsa, a lelépő kormányos matróz.
- A kormányt 138 fokkal átvettem - ismételtem meg az útirányt.
- Irány, 138 fok - dörmögte Józsi úr a harmadik tiszt a térképszoba ajtajából.
- Rendben. 138 fok - szólalt meg Péter, az éjfélkor szolgálatba álló második tiszt, miközben a látóhatárt pásztázta a távcsövével. - Hajó egy darab sem.
- Mindet eltakarítottuk előletek. Na akkor további jó őrséget! - Ezzel a harmadik tiszt kilépett a baloldali ajtón a külső hídra, majd hallottam amint lecsattog a vaslépcsőn a főfedélzetre.
Eközben a Badacsony halk sustorgással haladt Alexandria felé a nyugodt Földközi-tengeren. A két leváltott matróz is elköszönt.
- Igyekezzetek gyorsan sokat aludni, mert mindjárt keltünk benneteket! - szólt utánuk Lajos, a kormányos társam.
- De csak finoman Luigikám, ugyanis olyankor harapós vagyok - felelte Csongor és már ott sem volt.
A szemem rátapadt a halványan megvilágított bussola számlapjára és minél kisebb kormánymozdulatokkal igyekeztem a hajó orrirányát jelző kis fekete vonalat a 138-as fokbeosztáson tartani. Ezen a nyugodt tengeren nem is volt nehéz. Az álom még nem szállt ki teljesen a fejemből, így a gondolataim is csak lassan kezdtek beindulni. Péter és Lajos felmentek a felsőhídra, hiszen ott volt a helyük, én pedig magamra maradtam a szinte teljesen sötétbe burkolózott kormányállásban. Nem is bántam, mivel az embernek ilyenkor nincs nagy kedve mások szövegét hallgatni. Az idő lassan vánszorgott. Néha felemeltem a fejem és kinéztem előre az ablakokon. A halványan derengő holdfényben, mint két hatalmas fej, sötétlett a sámsonposztok (darutartó csőárboc, hivatalosan királyoszlop) tetején lévő kerek szellőző. Mást nem nagyon láttam, a látóhatárt is csak sejteni lehetett. Hirtelen zajt hallottam a baloldali lépcső felől, valaki lejött.
- Mit szólnál egy jó kis lecsóhoz? - lépett be Lajos a nyitott ajtón.
- Az jó lenne. Hóvirág sajtot tettek ki watchmankajának (éjszakai pótlék), azt pedig csak végszükség esetén eszem meg. - (A katonaságnál csak szappannak becéztük, mert egy szelet abból az ömlesztett sajtból pontosan úgy nézett ki, mint egy jól lekopott mosószappan, azaz "Detert Lux", illetve a hazai szóhasználattal "Ló Caola". Az íze sem volt sokkal különb.)
- Oké! Péter ideadta a kambuza kulcsát. Lemegyek, előkészítem és felteszem, te pedig majd befejezed a főzést! - osztotta el Lajos a feladatot, azután eltávozott a hátam mögötti ajtón.
Tovább merengtem a kormány mögött. A lecsó említésétől egészen felébredtem, és lassacskán meg is éheztem. Kisvártatva, úgy ezer év múlva kinyílt a feljáró lépcső ajtaja és Lajos tért vissza némi sülő hagymaszag kíséretében.
- Na, fő már a kaja. Vigyázz rá, nehogy odakozmáljon! Odakészítettem még két tojást is, de azokat csak a végén keverd bele! - mondta szuszogva.
- Oké! Ennyit még én is tudok! - feleltem. - Az irány 138 fok - és ezzel elléptem a kormánykerék mögül.
- 138 fok - ismételte Lajos és a nagy hasát nekitámasztotta a kerékagynak.
Megrázogattam kissé elmerevedett lábaimat, azután lementem a belső lépcsőn a keresztfolyosóra, majd beléptem a konyhába. A lecsó egy alumínium lábasban rotyogott a kis gázrezsón. Isteni illat áradt belőle. Gyorsan megkevertem és láttam, hogy még főnie kell. Addig előszedtem három mélytányért, kanalakat, papírszalvétákat és kenyeret vágtam. Egy idő múlva már beletehettem a két feltört tojást és jól elkevertem. Pár perc után el is zártam a gázt. Gyorsan kiszedtem a három tányérra. Eléggé kis adagok lettek, de hát végül is éjszaka volt. Mindamellett Lajos még némi kolbászt is csempészett bele. Mindent felpakoltam egy hatalmas tálcára és elindultam a hídra.
- Jó, hogy már megjöttél - fogadott Lajos. - A szaga már sokkal előbb megérkezett. Beterítette az egész felépítményt. - Való igaz. A hátulról fújó szél miatt úgy éreztük, mintha állna a levegő, és a finom illat szétterült a tiszti lakótérben és környékén.
- Nem baj. Akik alszanak, most legalább azt álmodhatják, hogy lecsót esznek.
Letettem a tálcát a lobogószekrény tetejére, majd felkaptam az elemlámámat és az ablakon keresztül megvilágítottam az egyik sámsonposztot. Pár pillanat múlva megszólalt a kormányos feje feletti szócső.
- Na mi a helyzet? - érdeklődött Péter odafentről.
- Tálalva! - rikkantotta vissza Lajos.
- Mindjárt lemegyek - érkezett a válasz.
Ekkor meglibbent a térképszoba ajtajának vastag zöld függönye, és a félhomályban megjelent a Barba fürdőköpenyes alakja.
- Jó reggelt fiúk! Mi ez az isteni illat?
- Jó reggelt parancsnok úr. Hát, csak egy kis lecsó. Most lett kész - feleltem kissé kényszeredetten, mert végül is ez a főzőcskézés nem volt éppen teljesen szabályos dolog.
- Én is erre gondoltam, amikor felébredtem a szagára. Csak úgy dőlt befelé a nyitott ablakon.
- Jó reggelt Captain - lépett be Péter a híd ajtaján. - Minden rendben. Hajó nincs a közelben, a láthatóság jó, az irány 138 fok, a tenger sima, az időjárás nagyszerű - jelentette kissé sietős hangon.
- Mit mond Péterkém? Nagyszerű?!? Hát nem az! Phű, phű! Ocsmány idő! Kutya idő! - mordult fel a Barba. - Ilyen rosszat még nem is láttam.
Azt mindenki tudta, hogy a Barba eléggé babonás, de hogy ennyire? A hagyomány szerint ugyanis, ha az ember dicsérő jelzőkkel illeti az időjárást, akkor az biztosan elromlik. Az öregek ilyenkor a hosszú évek során szerzett tapasztalataikra hivatkoznak. (Persze! A jó időt, valamikor mindig egy rosszabb követi!) Péter mindenestre azonnal váltott.
- Igaza van Captain. Nagyon szar az idő.
- Nem baj Péterkém, azért megbirkózunk vele - enyhült meg az Öreg, aki valójában talán alig lehetett ötven éves. - Érzem viszont, hogy milyen finomat főztek. Úgy megennék egy adagot.
- Parancsoljon Captain! Jó étvágyat! - nyújtotta oda Péter az egyik tányért. - Te meg menj fel figyelni! - szólt oda nekem.
Kissé morcosan, de annál éhesebben felmentem a felsőhídra és a korlátnak dőlve meresztettem a szemeimet a semmibe. A fene egye meg, gondoltam. Milyen hülye is vagyok! Miért nem ettem meg a magamét odalent a konyhában? Remélem ezekben lesz annyi becsület, hogy megmaradt két adagot elosztjuk hármunk között. Na meg a Barbának is pont most kellett felébredni! Különben is! Állandóan fogyókúrázik. Ráadásul mindig azt hangoztatja, hogy milyen erős az akaratereje, mert csak főtt zöldségeket és gyümölcsöket eszik. Igaz nemrégiben lebukott a jó Öreg. Rijekán az egyik éjjel a nagy csendben (ha nem volt rakodás, akkor a segédgépek sem jártak) az őrségben lévő Lajos zajt hallott a középfelépítményből. Bemen a keresztfolyosóra és a tiszti szalon felé vezető rövidke folyosó jobboldali bemélyedésében álló hűtőszekrénynél meglátta a Barbát, akinek éppen hogy csak a talpa lógott ki. Ráköszönt és jó étvágyat kívánt neki, mire a hátrahőkölő és éppen egy gyulai kolbászt rágcsáló parancsnok mérgesen válaszolt. Ilyen és hasonló gondolatokkal múlattam az időt, hiszen a látóhatáron semmi sem mutatkozott körülöttünk, ami leköthette volna a figyelmemet. Mindenesetre erősen figyeltem, mert ha odalentről hamarabb veszik észre egy távoli hajó fényeit, az nem csak szégyen, de kemény letolást is eredményez. Pláne ha még az Öreg is ott tartózkodik. Volt rá példa, amikor a Kácsa elbambult, és az éppen lent lévő harmadik tiszt látta meg előbb egy halászhajó lámpáját. Azonnal lefokozta kácsából vak tyúkká. Dani bá a hajóács pedig készített neki egy fehér botot, hogy azzal járjon fel figyelő szolgálatba.
Megnéztem az órám, és láttam nemsokára kettő lesz. Sietve lementem átvenni a kormányt. A hídon már csak ketten voltak, a Barba eltűnt. Odaléptem a lobogószekrényhez és a kezemmel leárnyékolt elemlámpával a lecsót kerestem, de az is eltűnt. Csak a három üres tányér árválkodott a tálcán.
- Nekem nem is hagytatok? - kérdeztem ingerülten. - Mindet befaltátok?
- Még hogy mi? - reagált Péter és a hangján éreztem, hogy vigyorog a sötétben. - Apu felzabálta az egészet. Annyira ízlett neki, hogy elkérte a második, majd a harmadik adagot is.
- Így igaz. Megette mindet - kontrázott Lajos a kormány mellől.
- Jó szöveg! Hiszem, ha akarom.
- Hiszed vagy sem, ez az igazság - csattant fel Péter. - Nekünk sem maradt semmi! Minden az ő hasába került. Pedig örökké fogyókúrázik.
- Ha leváltasz, kenek pár vajaskenyeret és felhozom, mert már kopognak a szemeim az éhségtől - vígasztalt Lajos a kormány mögül.
Most már hittem nekik. - Rendben van. Átveszem.
- Irány 138 fok!
- Irány 138 fok - ismételtem az útirányt és kissé jobbra tekertem a kereket, mert a hajó már 135 fokon állt. - 138 fok - szólt Péter és elindult a felsőhídra.