Veperdi András: Biztosítási trükkök

Az embereknek határozott véleményük van a biztosító társaságokról és ez általában nem pozitív. Persze van ennek alapja, nem is kicsi, de azt látni kell, hogy a biztosítás is üzlet, (de még milyen jó üzlet) és mint ilyen nem jótékonysági intézmény. Ebből adódóan a két fél teljesen ellenérdekeltnek tűnik. A biztosító társaság minél több díjat akar beszedni, és minél kevesebbet szeretne kifizetni. A biztosítást kötő fél pedig pont fordítva gondolkozik. Így azután adottak a konfliktushelyzetek. Sokak előtt ismert az az alapvicc, amikor egy biztosított egyén háza beázik a havas esőtől, zárlat keletkezik az elektromos vezetékekben, és a ház leég. Amikor kéri a kár megtérítését, a biztosító társaság a következőképpen reagál: - Uram! Önnek biztosítása van az eső és a hó okozta károkra, de a havas esőről egyetlen szó sincs a kötvényében, tehát önnek nem jár semmi.
Az érem másik oldala pedig az, amikor a károsult apait-anyait bedob és jóval nagyobb kárt jelent be a valóságosnál, de akad olyan is, hogy szándékosan idézik elő a károkozó eseményt. Ezzel csak azt akartam jelezni, hogy egyik oldal sem a földre szállt angyalok gyülekezete, de általában a biztosítók a győztesek. Nem csoda hát, hogy a biztosítottak mindent megragadnak, hogy valamicskét visszakapjanak a befizetett pénzükből. Különösen igaz ez a hajóstársaságok tekintetében. A hajók biztosítása nem olcsó dolog, így érthető, hogy a fedélzeti tisztek képzésében helyet kapott a biztosító felé beadott kárigények helyes és a hajótulajdonos szempontjából előnyös alkalmazása. A következőkben két ilyen esetet szeretnék elmondani, melyeknél egy-egy apró szabálytalanság árán tekintélyes összegeket sikerült visszaszerezni a károk kijavítására. Az esetek már régen elévültek, sőt már maga a hajóstársaság sincs meg, így hát nyugodtan lehet beszélni a dologról.

1971 tavaszán Alexandriába érkeztünk a Dunaújváros nevű hazajáróval, mely a neve ellenére a többi sorstársával együtt akkor már sok éve nem járt haza a budapesti anyakikötőjébe. A kikötő szokás szerint zsúfolt volt, így a külső kikötőben kellett lehorgonyoznunk. Jó néhány napot töltöttünk ott szabad rakpartra várva, és ez az idő kiválónak mutatkozott arra, hogy a hajó külső oldalán keletkezett rozsdafoltokat eltüntessük. Ebben az időben én töltöttem be az "öregmatróz" szerepét, így nyugodtan kérhettem Gyula bácsit, a Bócmant, hogy én legyek az egyik, aki a dunai ladikból kívülről kaparja és festi a hajó oldalát. Abban az időben a kikötőkben még megengedték az ilyen munkálatokat.
A második napon reggeli után vízre is tettük a dunai ladikunkat, melyet a helyiek mindig megcsodáltak a különös formája miatt. Laci a tisztjelölt lett a társam, akivel amúgy is egy kormányőrségben voltunk, és aki pár évvel később tragikus körülmények között veszett oda egy bérelt ciprusi hajóval, melyen mint a cégünk által kiküldött rakományellenőr szolgált.
Az alexandriai kikötőben, három és fél évvel a 67-es izraeli-arab háború után még mindig divat volt az izraeli békaemberek elleni védekezés. Ez abból állt, hogy három-négy haditengerészeti csónak cirkált éjjel-nappal a kikötőben és kb. negyedórás időközökben bedobtak egy meggyújtott gyújtózsinórú 20 dekás trotil töltetet a vízbe. A felrobbanó töltet által keltett víznyomásnak kellett volna elpusztítani vagy elkábítani a beúszott békaembereket, amit minden bizonnyal meg is tesz, ha azok egyáltalán beúsztak volna. Az arab haditengerészek persze nagyon élvezték ezt a nagy hanggal járó tevékenységet és viccből, vagy némi rosszindulatból a kikötőben álló hajók közelében igyekeztek robbantgatni. Ettől viszont az ember éjjel az ágyában úgy érezte, mintha rászakadna a kabinfal.
Amint bepakoltuk a szerszámainkat meg a festéket a ladikba, hol közelebbről, hol távolabbról hallottuk a nagy durranásokat. Lemásztunk és a mellvédhez kikötött kötelek mentén odahúztuk magunkat a pupához a baloldalon, hogy ott kezdjük el a munkát.
- Hé! Valaki! - kiabált Laci.
- Mi van? - nézett ki a mellvéd felett Péter a hajóács.
- Zárjátok be a legénységi WC-t egy félórára! - A ladikunk ugyanis éppen a kifolyó alatt állt és nem akartuk, hogy munka közben valaki ránk öblítse a végtermékét.
- Jó! - intett Péter és eltűnt a szemünk elől.
Komótosan, de tempósan vakargatni kezdtük a rozsdafoltokat, majd a drótkefékkel igyekeztünk lecsiszolni a rozsda maradékát, végül Laci bekente míniummal a letisztított foltot. Miután egy csónakhosszal végeztünk, előrébb húztuk magunkat a legénységi szalon ablakai alá. Közben észre sem vettük a közelünkbe ért viharvert motoros bárkát, melyről vagy nyolc, valamikor piros színű, de piszoktól szinte megfeketedett mentőmellénybe öltözött arab haditengerész integetett felénk.
- Szigarett, viszki? - kiabálták. Cigit meg piát akartak.
- Mafis! (Nincs!) - ordított vissza Laci -, különben is menjetek a p...ba!
Az arabusok, akik biztosan nem értették a magyar szavakat, felfogták a lényeget. Dühösen ordibálni kezdtek, amit viszont mi nem értettünk, de sejtettük miket mondanak. A koszlott bárka elkanyarodott és a hajótól nem többre, mint 15 méterre bedobtak egy robbanótöltetet.
A hangos robbanás után határozott javaslatokat tettünk nekik, hogy kikkel létesítsenek vérfertőző kapcsolatokat, majd folytattuk a munkánkat. A délelőtti kávé után már a négyes raktár magasságában jártunk, amikor nagy jövés-menés támadt a fedélzeten. Először a Kápó tűnt el a gépházajtóban, majd kisvártatva előbújt és a középfelépítmény felé sietett. Alig egy perc múlva már a Barba és a Chief társaságában jött visszafelé és mindnyájan lementek a gépházba.
- Nézd már! Az Öreg lemegy a gépházba! - mormolta Laci.
- Már hét hónapja vagyok lent, de ilyet még nem láttam. Mi lehet az oka? - értetlenkedtem.
- Hé Lajos! - kiabált fel Laci az éppen arra siető gépaszinak. - Mi ez a nagy nyüzsgés?
- Víz van a gépházban. Már a pajorokat emelgeti. Most kezdtünk el szivattyúzni - felelte az aszi és ő is besietett az ajtón.
- A fenét! Csak nem süllyedünk? - vigyorgott Laci.
- Nos, akkor mi vagyunk a legjobb helyen - jegyeztem meg.
Ekkor Péter a hajóács bukkant fel a kanizsella alól és a IV-es raktár duplafenekét és fenékárkait kezdte szondázni.
- Száraz mind - mondta az odaérkező Bócmannak. 
- Akkor hát csak a gépház alatt van a lyuk - hadarta Gyula bácsi és már szaladt is a gépházajtóban felbukkanó Chiefhez.
- Felmenjünk, Péter? - kérdeztem a szondacső dugóját csavarozó ácsot.
- Maradjatok csak. Nem nagy ügy. A fenékszivattyú már majdnem kikapta az egészet.
- Mégis mi történt?
- Hát a Kapa volt lent éppen szolgálatban, amikor észrevette, hogy a talpát nyalogatja a víz. Felszólt a Kápónak és azonnal bekapcsolták a szivattyút, majd riasztották a többieket.
- Péter! - kiáltott ki a gépházajtóból a Chief. - Szedjenek elő cementet a havaria ládából, meg hozzanak homokot is! - Ekkor meglátott minket, ahogy hullámrésen kukucskáltunk befelé. Odajött. 
- Maguk maradjanak a csónakban. A jobb főgép alatt kilukadt az egyik lemez. A gépészek egy darabka vaspálcát fognak kilógatni a lukon, de előbb a Bócmanék dobókat húznak át a hajó alatt, és maguk fogják kihalászni a kilógatott vasat a dobó öblével! Menjenek hátra a ladikkal!
Hátravontattuk magunkat. A pupán Gyula bácsi a deckboy-jal dobóköteleket csomózott. Az egyiknek a közepére rákötött egy másikat és nehezéknek egy seklit, majd a dupla szálra is egy nehezéket úgy 15 méterre. Ezután a dupla véget leadták nekünk a baloldalra, míg ők a másik végét a hajó fara mögött átvéve a jobboldalon eresztették be a vízbe. A nehezékek ellenére elég keservesen sikerült a hajó alá húzni és előrevinni a Kápó által megadott helyig. Itt azután szétnyitottuk a dupla véget, és amikor szóltak, lassan húzni kezdtük. A gépházból ekkorra már egy acéldróton kilógatták a vasdarabkát. Mintegy félórás kínlódás után a kezünkben volt. Feladtuk a fedélzetre, ahol a vasat leszedték a drótról és egy, a gépműhelyben kifúrt szárú, nagy kapupánt csavart kötöttek rá. Ezután visszaengedtük a vízbe, majd a gépházból óvatosan visszahúzták lukba, ahol tömítéseket tettek rá, végül több anyával jól leszorították. Ezt követően Péterék a már bekevert betont beöntötték a fenékborda közébe. Másnapra a cementbox megkötött és egy csepp víz sem szivárgott a hajóba. A rakodás befejeztével Trieszt felé indultunk. Menetközben a nulla-hatos kormányőrségben voltam Lacival, és ez mindig jó információ forrást jelentett. A parancsnok és a tisztek a hídon beszélték meg a különböző ügyes-bajos dolgokat, így a kormányos matróz sok mindent megtudott. Ily módon értesültünk arról, hogy a hajó ugyan biztosítva van lékesedés ellen, de Alexandria abban az időben háborús övezetnek számított, így az ott keletkezett károkra a biztosító csak akkor fizet, ha külön háborús biztosítással rendelkezünk. A cégünk a legtöbb hajóstársasággal egyetemben ilyet persze nem kötött.
Amennyiben a tavasz végén esedékes nagyjavításon végrehajtandó fenéklemez csere költségeinek jelentős részét a biztosítóra akarjuk terhelni, a luknak nem Alexandriában, hanem valahol a békésebb vizeken kellett keletkeznie. Szerencsénkre Kréta alatt egy nagyobb vihart fogtunk ki, és a hajónaplóban itt jegyezték be a lékesedést és a tett intézkedéseket. Amilyen pechem volt, éppen én kormányoztam ebben az időpontban. Később hajónapló kivonatot készítettek, amit lefordítottak angol nyelvre, hogy a trieszti hatóságokkal elfogadtatva, benyújthassák a biztosítónak. Triesztbe érkezve a hajó bejelentette az eseményt a hatóságoknak, akik átvették a dokumentációt, majd az angol nyelvű szöveget lefordítatták olaszra. Ezután a helyi törvények szerint a Parancsnoknak, a Gépüzemvezetőnek, szolgálatban lévő tisztnek és kormányos matróznak ki kellett menni a Bíróságra, hogy esküvel tanúsítsák, hogy az eset a leírtak szerint történt. Fel kellett fogadni egy hites tolmácsot is, aki összeveti az eredeti magyar nyelvű szöveget az olasszal, továbbá aki a Bíróságon ellátja a tolmács szerepét. Ki sem volt alkalmasabb erre a feladatra, mint a trieszti sipi , az osztrák származású, de magyarul is törve beszélő K. úr.
Az adott napon tehát nekem is mennem kellett a többiekkel a Bíróságra. Séta közben megkérdeztem a Barbát.
- Parancsnok úr! Ez hamis eskü lesz. Mi van ha én nem szeretnék hamisan esküdni?
- Na gyerekem, azzal nagy bajt okozna. Azután pedig szétrúgom a seggét! Világos?
- Igen Captain.
A szép, monarchia kori bírósági palota kapujában már ott várt bennünket K. úr. Felvezette a csapatot az első emeletre, majd a Barbához fordult.
- Kérem idead nekem a mágyár meg italiano papírokat!
Megkapta és belemélyedt először az olasz, majd a magyar szövegbe. Többször is átfutotta, majd értetlenkedve mondta:
- Nem értem. Mi á probléma? Mi van kár?
- Hogy, hogy? - hördült fel a Parancsnok. - Hát az, hogy kilukadt a fenéklemez!
- Ez nincs benne italiano papírban - bizonygatta K. úr.

Izgatott magyarázkodás következett, melynek során mind a három, különböző nyelvű dokumentumot összehasonlították és kiderült, hogy az angolról olaszra történt fordítás során elveszett a lényeg. A hibát hamar kijavították, K. úr pedig elrohant, hogy valamelyik irodában legépeltesse a módosított olasz változatot.
Nem sokkal azután, hogy visszaért, mindnyájunkat beszólították egy terembe, ahol K. úr tolmácsolásával zökkenőmentesen lezajlottak a formaságok.
Júniusban a nagyjavításon kicserélték a lukas fenéklemezt, amiről megállapították, hogy egy helyen valami hengerlési hiba folytán sokkal erősebben korrodált, és előbb-utóbb mindenképpen kilukadt volna. Az alexandriai robbantásoktól kapott ütések csak siettették ezt a folyamatot. Arról viszont, hogy cég és a biztosító mire ment egymással, még a Parancsnok sem kapott semmiféle információt.

A másik eset 1980 februárjában történt.

A Somogy orrfedélzetén állva figyeltem az alig mérföldnyi széles csatorna vizét, mely Milosz szigete és a tőle északra lévő apró szigetecske között húzódott. Az eget egyenletes szürke felhők borították és a kora délelőtti fényben a tenger egészen átlátszóvá vált. Lenézve ritka látványban volt részem. Jól ki tudtam venni a homokos tengerfeneket, amit tengeri hajóról nem igen látni. Igaza van tehát a Miloszon felvett görög Pilotnak, hogy ebben a Csatornában nagyon sekély a víz. A hajó csak lassan vánszorgott, és a következő földnyelv mögött megpillantottuk a baloldalunkon lévő kis sziget primitív rakodócsúszdáját. Oda kell beállnunk bentonitot rakodni. A jobboldalunkon feltűnt egy hatalmas kerek kikötőbója és a pilotcsónak már húzott is egy kötelet oda a pupáról. Megreccsent a hangszóró.
- Stand by a jobbhorgonynál!
- Stand by a jobbhorgonynál - ismételtem a vezényszót a horgonygép fékkarja mögött álló Misunak.
- Dobd le!
- Dobd le! - intettem a Bócman felé és a horgonylánc rövid csörömpöléssel kiszaladt a nadrágcsövön. 
Szemeimmel követtem a láncot és életemben először láttam amint a horgony leér a homokos fenékre, elfekszik, majd ahogy a hajó orra balra lendül a lánc is elnyúlik a sárgás fövenyen. - Hagy szabadon a láncot! - érkezett az újabb parancs.
A csónak előrejött és lelógattunk neki egy orrkötelet, amit kivitt a partra és rögzített. Azután elment hátra és kivitt egy farkötelet is, majd a csörlőkkel lassan, meg-megállva odahúztuk magunkat a rakodó alá. Kiadtuk a többi kötelet is, és mire befejeztük a manővert már néhány rakodómunkás is feltűnt a csúszda mellett.
- Misu! Nyissátok ki a kettes raktárt! Azzal kezdünk.
- Oké Chief! Ahogy nézem húzogathatjuk majd előre-hátra a hajót rendesen.
- A darukat pedig forgassátok ki a víz felé!
- Rendben.
Még egyszer körülnéztem az orrfedélzeten, majd elindultam hátra. A felépítmény előtti vaslépcsőnél kihajoltam és láttam a nem túl mélyen lévő tengerfeneket. Felmentem a hídra és éppen a hajónaplóba írogattam a manőver időpontjait, amikor odajött a Barba.
- Nem sok víz van alattunk - mondta -, de a Pilot meg az ügynök szerint legalább fél méter marad még mire teljesen berakodunk. Az indulásnál nem járathatjuk a csavart és a horgonnyal meg a bójára kiadott farkötéllel kell majd kihúzatnunk magunkat.
- Remélem a fenék egyenletes és nincs valami nagyobb kő vagy szikla alattunk, amire ráülhetnénk.
A Barba arca kissé elborult. - Na, te is jóval vigasztalsz.
- Mikor kezdik a rakodást? - érdeklődtem.
- Délután kettőkor.

Ebéd után a kanizsella alatt cigarettáztam, amikor odajött Tibor, az egyik matróz, aki a saját bevallása szerint nagy könnyűbúvár volt odahaza. Le is hozta magával a hajóra a felszerelését, persze levegőpalackokat nem.
- Chief! - kezdte. - Ha lehetne, szeretnék merülni egyet, csak itt a hajó körül. Olyan szép tiszta a víz. A kérés teljesen váratlanul ért. - Itt, most, merülni? Télen? Meg akar fagyni Tibor?
A matróz elvigyorodott. - Dehogy Chief! Megmértük a vízhőmérsékletet. 15 fok.
- De hát ez még a németeknek is kevés. Nem szeretném, hogy valami baja essen.
- Nem lesz semmi bajom. Otthon is merültem ilyen vízben, persze nem órákig. Legalább 15 percet engedélyezzen! Láttam Tibor arcán az elszántságot. - Na jó. Mehet, de előbb a Bócmannal beszélje meg és készítsenek elő mentőgyűrűt, dobókötelet meg csáklyát. 
- Meglesz! Köszönöm - és ezzel elviharzott.
A fedélzeten már három görög ácsorgott. Lementem hozzájuk és az egyikük, aki a rakodók vezetőjének mondta magát, pár szavas angol tudásával, valamint kézzel-lábbal elmagyarázta, hogy egy óra múlva megkezdik a rakodást. Megpróbáltam kikérdezni az alattunk lévő tengerfenék állapotáról. Megértette a kérdés lényegét és határozottan felelt. - Minden oké Chief. Nincs szikla. Csak homok. Sima.
Jól van, gondoltam, de ha már a Tibor lemerül, akkor megkérem nézzen körül odalent.
Nem sokkal később meg is jelent egy szál fürdőnadrágban, Misuék pedig kilógatták a pilotlépcsőt a hajó partfelőli oldalán.
- Tibor! - kezdtem -, ha már úgy is lemegy, nézzen be a hajó alá is, nincs-e valami kis domb vagy szikla, amire ráülhetünk a rakodás során.
- Rendben, megnézem - felelte a matróz és felvette a szemüvegét meg az uszonyait, majd elkezdett lemászni a pilotlépcsőn, ami alig sikerült az uszonyok miatt. A görögök szinte tátott szájjal bámulták a hajó és a part közötti mintegy két méteres hézagban vízbebújó embert.
Tibor alig egy perces pacsálás után eltűnt a víz alatt és láttuk, ahogy beúszik a hajó alá. Kisvártatva a túlsó oldalról kiabált. - Itt vagyok! Minden rendben!
Ezután hol itt, hol ott bukkant fel a felszínen, végül felszólt. - Chief! Teljesen sima a fenék. Csupa homok, kő vagy szikla egy darab sem!
- Köszönöm. Feljön?
- Még úszkálnék egy kicsit.
- Jó.
A fő görög odajött és megkérdezte. - Mit csinál ez az ember? - Megnézi mi van a hajó alatt. Azt mondja, minden oké.
- Én is ezt mondtam Chief - csóválta a fejét kissé sértődötten. - Nem hitt nekem?
- Hittem, de nem árt az óvatosság - zártam le a témát, és már el is képzeltem a miloszi kikötő legújabb legendáját egy őrült és zsarnok magyar I. tisztről, aki ráadásul olyan hülye is, hogy képes télvíz idején matrózokat leküldeni a hajó alá leellenőrizni a tengerfeneket.
Ekkorra már Tibornak is elege lett a fürdőzésből és visszamászott a dekkre. Az egyik társa rádobott egy nagy törülközőt a hátára, mert erősen reszketett.
- Gyorsan menjen zuhanyozni forró vízzel! - mondtam neki.
- Persze, megyek is - vacogta -, de Chief! A hajócsavar egyik szárnya teljesen be van görbülve.
- Hogy mi? Begörbülve?
- Igen. Mintha ráütött volna valamire és a vége teljesen visszahajlott.
- Oké. Megbeszéljük ha már felöltözött. Jöjjön majd a parancsnokhoz!
Bekopogtam a Barbához és beszámoltam neki az eseményekről. Nem túlzottan tetszett neki a búvárkodás.
- Megőrültetek? Mi lesz ha a srác jól megfázik?
- Már éppen melegíti magát egy forró fürdővel.
- Jól van. És mi van a csavarral?
Elmondtam amit tudtam és alig végeztem, amikor az ajtóban megjelent Tibor.
- Jöjjön be és üljön le! - mondta a Barba és elővett egy üveg konyakot, meg poharakat. Töltött. - Na, isten, isten! - Felhajtottuk az italt, azután egy papírt és ceruzát nyomott a matróz kezébe.
- Próbálja meg lerajzolni, hogy néz ki a csavar!
Az amúgy is jó kézügyességgel rendelkező Tibor először elől-nézetben, majd oldal-nézetben lerajzolta a hajócsavart. Elmondása szerint a visszahajlott rész úgy 10 cm-es lehet. A Barba megköszönte, majd a félig lévő üveget a kezébe nyomta.
- Ez gyógy konyak a meghűlés ellen. Csak lassan vele, mert hatkor szolgálatba lép.
- Köszönöm Captain - állt fel a matróz és eltávozott.
- Hogyan történhetett? - töprengett a Barba. - Hol üthettünk fel valamire, és miért nem vettük észre? Áldottam a sorsot, hogy ilyen nyugis természetű ember volt. Sohasem idegeskedett, még akkor sem, ha oka lett volna rá. Sokszor még ő csillapított engem, ha méregbe gurultam a rakodók miatt. Most is teljesen nyugodtan fogadta rossz hírt.
- Talán a Dunán. Emlékszel milyen jégen át értük el a Sulina-csatornát, ahol kiszállt az orosz Pilot? - válaszoltam.
- Lehetséges. Az biztos, hogy a Dunán történhetett, de hogy mikor?
- Mit lehetne tenni - kérdeztem -, a legközelebbi dokkolás csak augusztusban esedékes.
- Nézd! A hajó így is rendesen ment. Kibírja a javításig. Mindenesetre felveszünk majd egy jegyzőkönyvet és Réniben benyújtunk egy Sea Protestet - felelte a Barba, majd rövid szünet után folytatta. - A Dunán, a Sulina-csatornában játszuk el a dolgot. 

Így is történt. Miloszból egyenesen a dunai Rénibe mentünk. Sulinánál beszállt a román Pilot és délután még a Csatornában haladtunk felfelé, amikor Péter, az I. géptiszt felszólt a gépházból, hogy egy nagyon erős koppanást hallottak a hajócsavar irányából, mintha ráütöttünk volna valamire. A szócsövön leszóltam a Barbának, aki nagy sebbel-lobbal feljött a hídra, én meg közben a Pilotot tájékoztattam a történtekről. A román kétségbeesetten tiltakozott, hogy ez lehetetlen, hiszen itt nagy a vízmélység, ő pedig a hajózóútban irányítja a hajót. Nagy nehezen megnyugtattuk, hogy senki sem hibáztatja őt, hiszen jóval nagyobb merülésű hajók mentek előttünk, de a hajócsavar ráütött valamiféle víz alatti ismeretlen tárgyra. Lehetett az akár egy vízzel átitatott fatörzs is. Ezt természetesen be kell írnunk a hajónaplóba, és jó lenne ha az angol fordítását ő is aláírná. A Pilot, aki régóta ismert bennünket, azt mondta, meglátja mi lesz a szövegben, és attól függően aláírja. A Barba megtette a naplóbejegyzést, majd mintegy öt sorban leírta angolul is. A Pilot tüzetesen átböngészte, végül megnyugodva aláírta, miközben azt mormolta angolul, hogy valóban úszhatott valami a víz alatt, de erről ő nem tehet. Ezt követően a Barba megírta a Sea Protestet, melyet Réniben benyújtottunk a hatóságnak. A Szovjetunióban nem kellett megesküdni semmire, a dokumentumokat, mivel sem előnyük, sem hátrányuk nem származott belőle, hamar elfogadták és hitelesítették. 

A nyár végén már másik hajón voltam, de hallottam, hogy kicserélték a hajócsavart. Azt azonban még a cég központjából leküldött javítási felügyelő sem tudta megmondani, hogy érvényesítették-e a kárigényt a biztosítónál, hiszen az sokkal hosszabb időt vett igénybe. Az általános vélemény szerint érvényesítették.