1969
Éjjel egykor vettem át a kormányt. Csupán a tájoló halványra állított fénye törte meg a "Badacsony" alsóhídján uralkodó koromsötétséget. A Hold még nem kelt fel, és a szakadozott felhők között csak néhány csillag derengett. Szél szinte nem volt semmi, a hajó nyugodtan haladt Lattakia felé, és alig-alig kellett mozgatni a kormányt, hogy tartsam az adott irányt. Az ügyeletes tiszt és a szabad kormányos fent tartózkodott a felsőhídon, így egymagamban elmélkedhettem mindenféléről, közben a tekintetemet le sem vettem a tájolóról. A hajó hossztengelyét jelentő fekete vonal lustán imbolygott ide-oda a fokbeosztás előtt, és szinte automatikusan korrigáltam az elmozdulásokat. A teljes sötétségben még ez a nagyon gyenge fény is összehúzta a pupilláimat, így amikor nagy ritkán kinéztem az ablakon, még a látóhatár vonalát sem láttam. Ebben az egyhangúságban az ember érzékei eléggé eltompulnak, és úgy éreztem, hogy már időtlen idők óta állok a kerék mögött. Hirtelen egy rekedtes suttogó hang szólalt meg a fejem felett szócső tölcséréből.
- Látod azt, ott jobbra elől?
A váratlan és enyhén sejtelmes hang hallatán kissé megriadtam, majd kinéztem az ablakon. Két, egymástól nem túl távol lévő, lángolóan vörös háromszög emelkedett ki a tengerből. Fantasztikus látvány volt. Vajon mi lehet? Ég talán valami arrafelé? De mi? Egy hajó? A két vörös háromszög közben növekedett, és az egymás felé néző oldalaik kissé íveltekké váltak.
- Mi az? - kérdeztem hangosan a szócső felé fordulva.
- Hát a Hold! - érkezett az ügyeletes tiszt, P. hangja.
Valóban. A két ívelt háromszög egyre magasabbra kúszott, közben veszített az égővörös színéből, majd lassacskán megjelent a teljes Holdsarló, és kisvártatva a nagysága is lecsökkent. Percek multán normális méretében és fényében ragyogott a látóhatár felett. Érdekes jelenség volt. A légkör alsó, sűrűbb rétegei, és valószínűleg a különféle szennyeződések miatt keletkezett fénytörés következtében a felkelő Hold sarlójának két csücske jóval nagyobbnak és színesebbnek látszott. Feljebb kerülve azután megszűnt a fénytörés.
A tompultságomat mintha elfújták volna, és a Holdfény derengésében teljesen felébredve adtam át kettőkor a kormány L.-nek, a váltómnak. Azután felmentem a felsőhídra és közöltem P.-vel, hogy a kormányt átadtam.
- Rendben van - felelte a II. tiszt.
- Állati érdekes volt ez a Holdkelte.
- Én sem láttam még ilyet. Hirtelen azt hittem, hogy rosszul látok.
Egy darabig rágódtunk a témán, majd hosszan hallgattunk. Én Beirútra gondoltam, ahonnét délután elindultunk, majd arra, hogy kellett volna vennem némi nyers kávét. Két kilót lehetett hazavinni vámmentesen, otthon pedig majdnem aranyárban mérték. Mindamellett még legalább fél évig nem mehetek haza, így hát fölösleges lett volna most megvenni.
Körülnéztem a látóhatáron, de nem láttam semmit, és tovább törtem a fejem, hogy mit kéne majd vásárolni.
- Hát te mit töprengsz ennyit? - szólt rám P.
- Azon gondolkozom, hogy miket vigyek majd haza.
- Ha biznyákot (üzletet) akarsz csinálni, tudnék mondani pár dolgot, de azokat csak nagy tételben érdemes, amit viszont nem vihetsz át a magyar határon.
- Na ez az!
- Bezzeg a daliás régi időkben - folytatta P. - , más volt a helyzet. Én még megcsíptem a végét. A "Dunával" jártuk a Réni - Levante utakat.
- Hallottam ezekről. Te részt vettél benne? - kérdeztem.
- Hát persze. Tudod Beirútból importáltuk a Szu-ba a kulturcikkeket, mint pl. a négyszínű golyóstollakat, öngyújtókat, kendőket, harisnyákat, kosztümöket, farmereket meg ilyeneket. Nagy tételekben, mert csak úgy érte meg a rizikót.
- És nem volt gond Réniben a vámmal?
- Jól meg volt az szervezve.
- És mit csináltatok a rubellel?
- Egy kisebb részét visszaforgattuk, de a nagyobb részét a M.-nál tároltuk. (M. egy Réniben lakó nő volt, aki a magyar tengerészektől igen jól megtanult magyarul, és sokféle, de teljesen illegális szolgáltatást nyújtott a számukra.)
- Sokáig csináltátok?
- Négy vagy öt úton. Az utolsó úton megtudtuk, hogy átmegyünk az adriai járatra, így hát be kellett vinni a hajóra a pénzt, ami viszont nem látszott könnyűnek, mivel nem csak értékben, de terjedelemben is nagy volt. A kikötőkapunál biztosan lebuktunk volna a motozásnál.
- Na és hogyan sikerült? - érdeklődtem.
A derengő Holdfényben láttam, hogy P. szélesen elvigyorodik.
- Valakinek eszébe jutott, hogy vegyünk egy Lenint.
- Egy Lenint? Minek?
- Hát egy Lenin mellszobrot, te lökött. Annak üreges a belseje. Alig került többe egy rubelnél. Elvittük a M.-hoz, belegyömöszöltük a suskát, majd egy kemény kartonpapírral leragasztottuk az alját. A kapunál csak néztek, mint a lőtt medve, hogy egy gipszből készült Lenin mellszobrot cipelünk. Kérdezték, hogy minek vettük. Azt válaszoltuk, hogy a hajón lévő Komszomol sarokba akarjuk betenni, a szovjet-magyar barátság tiszteletére.
- Bevették?
- Persze. Szinte még meg is hatódtak - mondta P. szinte már röhögve. - Azután pedig Máltán beváltottuk, és jókora összeget zsebeltünk be mindnyájan.
- Biztosan jól be is vásároltál, mielőtt hazamentél - jegyeztem meg némi irigységgel.
- Nehogy azt hidd. Könnyen jött, könnyen ment. Mire hazautaztam, nem volt egy fillérem sem. Mindent eltapsoltam. Nem vittem haza semmit. Még a saját cuccaim nagy részét is kidobtam mert elhasználódott. Tudod mit írtam csak be a vámkönyvembe?
- Nem én.
- Hát azt, hogy egy db Lenin mellszobor gipszből.
- Csak nem hazavitted?
- De igen. Nem kellett senkinek, így elvittem.
- Marha jó. Mit szóltak Gyékényesnél a magyar vámosok?
- Csak pislogtak, amikor odaadtam nekik a vámkönyvemet a beárazásra. Nézegették, majd az egyik megkérdezte, hogy ezzel mit csináljon. Mondom neki, hogy árazza be. Na erre beírt 200 Forintot. (A keretünk akkor 24 000 Ft volt) Amikor láttam, hogy mennyit írt be, ráförmedtem. Na mi az! Magának csak ennyit ér Lenin elvtárs? Ettől teljesen kiakadt. Dühösen beírt még egy nullát, így 2000 Ft lett az összeg. Ekkor elröhögtem magam és megkérdeztem tőle, hogy 2000 Ft ezért a vacakért? Na erre teljesen megvadultak. Azt mondták teljes vizsgálatot tartanak és mutassam a csomagjaimat. Levettem a bőröndömet és az ülésre tettem. Mi van a bőröndben? kérdezték. Mi lenne? Hát bőrönd. Nyissa ki! Kinyitottam, és látták, hogy egy kisebb bőrönd van benne. Hát ebben mi van? Ebben? Matrózzsák. Na ne hülyéskedjen, mutassa! Mutattam. Hát a zsákban? Abban van a Lenin. Tényleg az volt benne. Ezután még le is vetkőztettek, még a cipőimet is átvizsgálták, de hiába. Végül morogva elmentek és teljesen hülyének néztek. Nem mondom, némileg igazuk is volt.
Erre csak hümmögtem, mert még sem mondhattam a II. tisztnek, hogy igazuk lehetett.
- Marha jó sztori, de vajon igaz is? - kérdeztem.
- Persze, hogy igaz. Akár meg is kérdezheted az akkor matróz cimboráimat. Például a G. pajtást.
- Jól van elhiszem. Amellett az sem volt semmi, hogy palira vetted a fináncokat.
- Rég volt, szép volt.
Néhány évvel később P. súlyos beteg lett, és nem hajózhatott többé. Otthon dolgozott a Központban az egyik osztályon. 1980-ban a szabadságom lejárta után pár hétre beosztottak arra az osztályra, hogy mégis valami címen fizetést kapjak. Az irodában, egy irattartó szekrény tetején egy terítőn ott díszlett egy Lenin mellszobor. Amikor megláttam, odafordultam P.-hez és megkérdeztem.
- Csak nem ez az a híres 2000 Ft-os szobor?
- De bizony. Behoztam ide, hogy méltó helyen álljon.
- Tényleg P. hozta be - erősítette meg Lacika, az egyik beosztott, a nő kollégák pedig élénken bizonygatták, hogy így van.
A történetet időközben már sokszor hallottam, de akkor először hittem el, hogy valóban igaz.
