A tengerészfeleségek "emlékműve"
Amikor az első ember a nyílt tengerre merészkedett, volt valaki a parton, aki visszavárta, remegve gondolt rá, aki féltette, aki imádkozott érte. És ő az, akiről oly kevés szó esik.
A tengerészeknek van világnapjuk, vannak emlékműveik, művészeti alkotásokon örökítik meg őket, de alig esik szó azokról, akik a biztonságos hátteret nyújtják mindehhez:
a tengerészfeleségekről.
Az alábbi vers legyen az ő emlékművük:
Székely Szabolcs:
Penelopé
1.
a szélbordázta víz ilyenkor
becsapja könnyedén
a tengert kémlelőket
a férjükre váró
asszonyok már
késő délután kijönnek
néznek
a víz felé hajuk
fekete szélirányt mutat
valaki mindig
felfedezni vél
apró táguló pontokat
azt az egyetlen hajót
valaki mindig
feltűnni látja
ég és tenger között
mikor leszáll egy bogár
a láthatárra
lassan hazaindulnak
mikor már sötétedik
kontyát a tenger kibontja
csattogó ruhájuk hófehér vitorla
2.
Visszaérkezésed még sosem volt
ilyen közel, ezt mondod el minden
induláskor, innen már csak fogyni
fog minden pillanattal, kisebbik
fiunknak pedig fülébe súgod vigyázz
anyára, most te meg a bátyád lesztek
a férfi a háznál. Mikor a reptérről
visszaérkezem, ő egy átlátszó
hadműveletbe kezd, figyelmem
próbálja elterelni, a lakást betölti
egymaga. Játszunk, sorolni kezdjük
mi minden fog megint elromolni, mert
minden akkor romlik el, mikor
hajóra szállsz. Aztán mégiscsak
meglátja rajtam, hogy nem jár sikerrel,
kilenc évesen persze mindent
észrevesz. Este még eszembe jutnak
a boldogtalan férjes asszonyok
akik majd most is velem akarják
megvigasztalni maguk s én hagyom.
Túl vagyunk hát a legelső napon.
3.
vagyok az örök maradás
te az örök menés
ha nem vagy itthon a lakás
üres hullámverés
ágyamon üres tenger és
fal felé fordulás
vagyunk a mindig-érkezés
a mindig-indulás
