fejléckép

Veperdi András: Légkondi

(1976.)


Ebben az időben az ún. norvég típusú hajók, mint amilyen a Debrecen is volt, nem rendelkeztek légkondicionáló berendezéssel. Pár évvel később kaptak ugyan, de csak a tiszti és a legénységi szalonba. Pedig milyen jó lett volna, hiszen még egy év sem telt el a Szuezi-csatorna újbóli megnyitása óta, de ezek a hajók már újból lejártak a Vörös-tengerre. Tudom, persze, azelőtt is megfordultak arra magyar hajók, és azok tengerészei is kibírták a párás, dunsztos meleget, de nem hinném, hogy közülünk bárkinek vigaszt jelentett volna az, hogy a szomszéd tehene is megdöglött.
Május legelején indultunk el a spanyolországi Castellonból Áden felé, és már a Földközin jó idő volt, de a Szuezi-csatornán átkelve mintha egy forró kemencébe érkeztünk volna. Mindenkiről csurgott az izzadtság, de ha kiállt valahova a menetszélbe, akkor hamar megszáradt, mert a páratartalom nem volt magas. Azonban bárhogy is szellőztetett az ember az alvás nehezen ment az amúgy is szűk, levegőtlen kabinokban. A helyzet gyökeresen megváltozott, mégpedig rossz irányban, amikor Dzsidda magasságát elérve belekerültünk az ún. trópusi nyárba. Itt a páratartalom óriási mértékben megnövekedett, és valóban minden túlzás nélkül egy gőzzel telt mosókonyhában éreztük magunkat. A hőmérséklet nem volt túl magas, 30-33°C, de ahhoz bőven elég, hogy az ember megállás nélkül izzadjon. Az csak tetézte bajt, hogy a nedves levegőben az emberek bőre nem tudott megszáradni és állandóan nyirkos, ragacsos volt. Néhányan különösen nehezen bírták, és Sanyi bácsi a Kápó, karjain rengeteg vörös hőkiütés keletkezett. Másoknak a mellén, hátán vagy a lábszárain ütöttek ki ezek az apró pattanások. Az alvás szinte lehetetlenné vált, és senki sem tudta kipihenni magát rendesen a szolgálatba lépése előtt. Ettől pár nap alatt mindenki letargiába esett, és fáradtan kóválygott. Na ezt kellett volna pár hétig elszenvedni azoknak, akik otthon a Központban azt hangoztatták, hogy még mi nem kéne még azoknak a nyavalygó tengerészeknek, amikor időnként felvetődött a légkondicionálók kisebb hajókba történő beszerelésének ötlete. Talán arra gondoltak, hogy luxus körülményeket akarunk magunknak? Lehet, hogy így volt, de mi csak a pihenőnket szerettük volna igazán pihenéssel tölteni és nem álmatlanul forogni a szó szerint lucskossá izzadt lepedőnkön, ha már szolgálatban úgy is abban dunsztban kellett létezni. A fedélzetiek sorsát a napsütés nehezítette, a gépészekét pedig a gépek által termelt plusz meleg.
Ádenbe érkezve, még az a kis könnyebbség is megszűnt, amit a gyenge menetszél jelentett. A hajók a kikötő nagy horgonyzóhelyén állva rakodtak, illetve várták a rakodást, ahol meg sem mozdult a levegő. A kabinokban már csak a legelszántabbak maradtak, de én nem tartoztam ezek közé. Többedmagammal felköltöztem a felsőhídra és ott "élveztük" éjszakánként a levegőt, mely egy kicsivel tényleg jobb volt mint a kabinban. Ennek fejében viszont reggelre mindenkit belepett a segédgép kipufogójából szálldogáló, és a szélcsendben ránk hulló korom. Talán még József Attila sem látott ennyit a város peremén, a "beomló alkonyokon". Izzadó bőrünkön azután szépen szétmaszatoltuk, és amíg le nem zuhanyoztunk, semmivel sem különböztünk a helyiektől. Ádenben, az akkori Dél-Jemeni Népi Demokratikus Köztársaság fővárosában már igencsak szocialista módon szervezték a dolgokat, és a várakozás meg rakodás majdnem három hétig tartott. A helyi ügynök többször meglátogatta hajót, és egy ízben, amikor a további utunkról beszélgetve szóba jött, hogy innét Dzsibutiba megyünk, kissé sajnálkozva mondta a Barbának.
- Oh Captain! Az nem jó hely, mert igen meleg. Régebben nyaranta az ottani európaiak mindig idejöttek a szabadságuk alatt hűsölni.
- Ez igaz, vagy csak viccel? - kérdezte G. a Barba, nem túlzottan feldobottan.
- Igazat beszélek Captain. Nem viccelek.
- Még jó, hogy nincs sok kirakni való rakományunk - szólt közbe K. az első tiszt. - Mindössze 15 tonna spanyol bor, demizsonokban. Hamar végzünk.
Az ügynök bólogatott, de látszott rajta nem túl lelkes, ha az akkor valamilyen nemzetközi egyezmény következtében a francia Idegenlégió által ellenőrzött Afar és Issza Terület fővárosáról, Dzsibutiról esik szó. Egyszer azért minden véget ér, és nem kis megkönnyebbüléssel indultunk Afrika Szarva felé. Ádenben kaptunk egy táviratot, hogy Dzsibutiból Masszavába kell mennünk berakodni egy teljes rakomány szarvat és patát. A hajón Etiópia eritreai partjairól csak a 67-es közel-keleti háború előtti, réges-régen elavult térképek voltak, de hiába próbálkoztunk újakat vásárolni, az ilyen hiábavalóságokkal Dél-Jemenben nem foglalkoztak. Jobban lekötötte őket az Észak-Jemennel örökösen kiújuló háborúskodás. Azzal vigasztaltuk magunkat, majd Dzsibutiban a franciáktól veszünk térképeket.
A rövid út végén napnyugtakor érkeztünk Dzsibuti elé, és a Port Control rádiótelefonon arra utasított bennünket, hogy dobjunk horgonyt, de másnap reggel hétkor álljunk készen, mert jön a Pilot. 
Így is történt. Fél nyolckor már ki is kötöttünk és beláttuk, hogy az ádeni ügynök nem túlzott. Valóban fojtóbb volt a meleg. A hatóság hamar befejezte a vizsgálatot, az ügynök pedig közölte, mivel délben már indulhatunk is, senki nem léphet partra. A Barba megemlítette, hogy térképeket akarunk vásárolni, én meg már mutattam is a legépelt listát. Az ügynök átböngészte, majd megkérdezte.
- Ezek a brit Admiralitás térképei, ugye?
- Igen - feleltem. - Mi azokat használjuk.
- Nos, így nem tudom megvenni - mondta -, ugyanis itt francia térképek vannak, azoknak meg teljesen más a katalógus rendszerük. Tudja mit Captain? Kiviszem a kocsimmal a térképboltba, ott kiválogatja ami kell és megvesszük, majd visszahozom a hajóra.
- Rendben van - törölgette a homlokát G. - , de akkor a II. tisztnek is jönnie kell, mert ő intézi a navigációs ügyeket.
- Nem probléma - legyintett az ügynök, és mondott valamit a határőr tisztnek. Az belegyezően bólintott, majd felállt és a többivel együtt eltávozott. Az ügynök a szalonban maradt kávézni, mi pedig összekaptuk magunkat. Mire kiléptünk a dekkre, a II. számú raktárból nagy rakodóhálókban már emelték is kifelé a demizsonokat. A Chief a raktárszáj mellett állva ellenőrizte a munkát, Péter a III. tiszt pedig két matrózzal lent a raktárban vigyázott a fekete bőrű rakodókra, nehogy nekiessenek a finom spanyol boroknak. A javukra kell írni, meg sem próbálták. A járó tetejénél ott állt a Bócman és engem várt.
- Siorkám! Megtenné, hogy venne nekem egy igazi afrikai vadállatos képeslapot? Adok olasz lírát.
- De hát nem tudja feladni, mert délben már indulunk is.
- Nem baj. Majd máshonnan elküldöm borítékban az egyik vadászcimborámnak, had egye a penész, hogy milyen vadállatok között jártam.
- Hagyd csak a pénzt János! - szólalt meg mögöttem a Barba. - Majd elintézzük!
Leballagtunk a járón és az ügynök beinvitált egy feketére festett, régi Adler autóba, mely a tűző napon majd 1000 fokra melegedett. Eszembe jutott egy többször is látott háborús dokumentumfilm, melyben Rommel katonái a sivatagban egy harckocsi farpáncélján tükörtojást sütöttek. Ezt a trükköt ennek a kocsinak az elején is meg lehetett volna ismételni. Maga a város elég messze volt a kikötőtől, de mintegy negyedóra alatt odavergődtünk az igen vacak úton. Széles eléggé elhanyagolt utcákon eljutottunk egy térre, melynek az egyik oldalán egy lapos kőépületnél megálltunk.
- Megérkeztünk - szólt az ügynök és megfontolt mozdulatokkal kiszállt a kocsiból.
Tikkadtan követtük, és a nyakunkba kötött nagy kendőkkel törölgettük az arcunkat. Az épület bejárata előtt két, világos homokszínű egyenruhába öltözött fegyveres idegenlégiós őrködött. Az ügynök váltott velük pár szót, majd intett, hogy menjünk utána. Beléptünk, majd egy újabb ajtó következett, melyen átjutva mintha késsel hasítottak volna belénk. A levegő olyan hidegnek tűnt, akár valami tiroli síparadicsomban. Közel két hónapja nem volt ilyenben részünk. 
- Ez aztán a légkondi! - ámultunk.
Az ügynök a nagy helyiségben lévő egyik pulthoz ment. A teremben mindenfelé egyenruhás légiósok nyüzsögtek.
- Csak nem akarnak besorozni minket? - kérdeztem a Barbát.
- Ne hülyéskedj. Úgy látszik, itt még a térképeket is ők kezelik.
Valóban. Az ügynök egy egyenruhással tért vissza, majd közölte, hogy most el kell mennie de egy óra múlva visszajön értünk. Mindenesetre ne menjünk el, mert a katonák ki sem engednének az ajtón. Megnyugtattuk, eszünk ágában sincs elhagyni ezt a jó hűvös helyiséget, menjen csak nyugodtan, mi elleszünk itt.
Az egyenruhás átvezetett egy másik terembe, amely tele volt polcokkal, azokon pedig térképek garmadája hevert. Adott egy átnézeti lapot, mi pedig kijelöltük azokat amik kellettek. A lista alapján két katona pillanatok alatt összeválogatta a térképeket. Megvizsgáltuk a korrekciók dátumait és láttuk, hogy napra készek. A hosszúsági fokokat nem a greenwichi, hanem a párizsi délkörtől számozták, de bordó színnel ott virítottak az általunk és a világ többi része által használt meridiánok is. És még ezek mondják, hogy nem soviniszták, gondoltam magamban, de nem mertem hangot adni a véleményemnek, mert biztosan megértették volna.
Mindamellett igen udvariasan bántak velünk, és amikor végeztünk a válogatással, az egyenruhás, valami altiszt féle lehetett, kikísért az előcsarnokba, ahol leültetett bennünket, majd megkérdezte iszunk-e valamit. Csak valami hideg vizet vagy üdítőt, feleltük, és nemsokára egy másik katona egy nagy tálcán üdítőket és poharakat hozott. Megköszöntük és hálásan szopogattuk a jeges limonádét és igen élveztük a hűvös levegőt.
Sajnos az ügynök hamarabb visszajött, elintézte az anyagiakat és elbúcsúztunk a franciáktól. Az épületből kilépve visszacsöppentünk a fullasztó hőség valóságába.
- Képeslap! - csaptam képletesen a homlokomra, mert mozdulni is alig volt kedvem. A pórusaimból már vastagon ömlött az elfogyasztott folyadék.
- Tényleg! - reagált a Barba és szólt az ügynöknek, hogy mit akarunk.
- Jól van - felelte az. - A tér túlsó sarkán van egy árus. Elsétálnak odáig, én meg odaviszem a kocsit.
Elindultunk. A széles járdán alig-alig láttunk embert, de egy ízben egy légionista jött velünk szembe, és a helybeliek sietve ugráltak le a járdáról előle az úttestre.
- Na itt még nagy a becsülete az Idegenlégiónak - jegyezte meg G.
Hirtelen eszembe jutott Rejtő Jenő egyik műve, melyben azt írja, hogy "a részeg légionisták az egyik kocsmában összeverték az arabokat. Erre a garnizonból kivonult a készültség és az is összeverte az arabokat". Jóllehet itt nem arabok éltek, de a látottak szerint féltek a légionistáktól. 
Odaértünk a képeslapárus standjához és a nem túl széles választékból már kinéztem egy oroszlánosat, amikor a Barba arca felragyogott.
- Na idenézz! Ezt vesszük meg.
A képen egy jellegzetes ernyőakácfa ágain vagy öt kecske ácsorgott.
- Hogy kerülhettek ezek oda? - kérdeztem.
- Hát nem tudod? Az ágak elég alacsonyak, és ezek a kecsék mindig ilyen helyekre menekülnek a veszély elől.
- Ez nem olyan vadállatos, amit a Bócman kért. 
- De állatos.
- Ettől megüti a guta - mondtam.
Végül megvette és széles vigyorral eltette a táskájába.
Az ügynök visszavitt a hajóra, és nem sokkal később már a hatóság emberei is megérkeztek. Gyorsan elvégezték a dolgukat, megkapták a doboz cigarettáikat és indulhattunk.
A manőver után ebédelni mentem, mert az én őrségem következett. Péter már így is túlórában volt fent a hídon. Miután befejeztem, elindultam felfelé, amikor a legénységi szalon felől a Bócman közeledett a folyosón.
- Várjon egy kicsit Siorkám! Megkaptam a lapot. Jól kicsesztek velem! - sipította.
- Miért? - adtam az ártatlant.
- Hát én egy vadállatosat kértem, ezek meg nyomorult házi kecskék! Hogy a fenébe mutogassam ezt a vadászcimboráimnak? 
- Mondja azt, hogy maga vadította meg őket, és azért másztak fel a fára!
A nagy vadász erre már csak hápogni tudott, majd elrohant hátra. Nem tudom miért de sohasem szimpatizált velem, pedig nem matrózkodtam a keze alatt, és sohasem viccelődtem a vadásztörténeteivel.

Két napi további dunsztolás után megérkeztünk Masszavába, de nem tudtunk különbséget tenni az ottani éghajlat és a többi között. A hajón nagyon irigyeltek azért a háromnegyed óráért, amit a légiósok hűvös épületében töltöttünk. Nem sokat ragoztuk a témát, hiszen a hőség mindenkit eléggé ingerültté tett.
A kikötés és a szokásos hatósági vizsgálat után bejött a sipi (hajóellátó kereskedő), de mivel olyan magasak voltak az árai, nem sokat rendeltünk tőle. A dolga végeztével eltávozott, majd egy óra múlva visszajött.
- Hello Mr. Second! - üdvözölt amikor a sötétbarna arcát törölgetve belépett a tiszti szalonba. - Szeretnék egy kicsit megpihenni önöknél. Az irodámban nincs légkondi, így ha hajó van a kikötőben, mindig ott szoktam hűsölni egy kicsit.
Aha, gondoltam. Hát te is nehezen bírod? Hát még mi! De gyere csak! Majd megtudod mi a magyarok istene!
- Persze. Foglaljon helyet - feleltem, és igyekeztem minél kevesebbet izzadni, ami nem nagyon sikerült. Lassan váltottunk pár mondatot a szokásos általánosságokról és láttam, egyre jobban csurog róla víz. Időnként körülnézett mintha keresett volna valamit.
- Mondja Mr. Second! Nincs bekapcsolva a légkondijuk? Vagy talán elromlott? -kérdezte végül kissé zavartan.
- Nem. Nekünk nincs ilyen berendezésünk.
Ettől megnyúlt az arca, de a becsületére legyen mondva kitartott még vagy öt percig, majd valami kifogást mormolva elköszönt. Ezután csak egyszer láttuk, amikor behozta a kevés rendelésünket, majd elsietett, ugyanis közben egy nagyobb olasz hajó is érkezett. Valószínűleg azon hűsölt.
Pár napig főttünk még a saját levünkben, mielőtt elindulhattunk volna. Az egyik délután a szalonban kávéztunk. A Barba a székében merengett, K. a csöpögő bajuszát törölgette, és azon motyogott, hogy elég büdös ez a pata és szarv rakomány. Péter, aki amúgy sem tartozott a bőbeszédűek közé, unottan lapozgatta a Magyar Hajózás című üzemi hetilap sokhónapos példányait. A gépészek asztalánál a Kápó egy üveg sör mellett könyökölt és azt magyarázta, két félig szunyókáló beosztottjának, milyen jó lett volna "megmenteni" néhány demizson spanyol bort.
- A rohadt k... életbe! Hogy a ..... . Hát ez nem igaz! - ordított fel Péter, majd tovább átkozódott úgy, ahogy még soha. Nem volt káromkodós fajta, de most ömlött belőle.
Riadtan néztük, hogy mi történt vele. Az előbb még nem volt semmi baja.
- Mi van Péter? - kérdezte a Barba a III. tisztet, akinek az arca annyira elvörösödött a méregtől, hogy a haja szinte kivilágosodott mellette. - Mi a hézag?
- Hát ezt hallgassátok! - ordította és felkapta az újságot, melyen nagy foltokban terjedt szét a rácsöpögött veríték. - Ezt a rövid hírt! Aszongya, hogy "örömmel értesítünk mindenkit, hogy a MAHART vigadó-téri központjában végre beszerelték a KISZ Klubba a régóta esedékessé vált légkondicionáló berendezést!" A szalonban pillanatnyi csend támadt, de igen hamar eluralkodott a hangzavar, amit már nem óhajtok idézni, de azt hiszem mindenki sejti, hogy a hír hallatán a társaság nem a túláradó örömének adott hangot.

Sikeres regisztráció

A jelszavadat e-mailben kapod meg,
kérlek ellenőrizd a postaládádat!
Az e-mail címedet már korábban regisztráltuk!

Az új jelszavadat e-mailben kapod meg,
kérlek ellenőrizd a postaládádat!
Új jelszó beállítva

Az új jelszavadat e-mailben kapod meg,
kérlek ellenőrizd a postaládádat!
Üres e-mail cím...

Kérlek add meg az e-mail címedet,
és próbálkozz újra!
Hibás adatok

Kérlek add meg a helyes e-mail címet
és jelszót, majd próbálkozz újra!
Hibás e-mail cím

A megadott email címmel
nincs regisztrált felhasználónk.
Sikeres módosítás

A személyes adataidat sikeresen módosítottad,
az új adatokat elmentettük.
Hibás e-mail cím

A megadott e-mail cím már foglalt.
Kérlek adj meg egy másik e-mail címet!
Hibás e-mail cím

A megadott e-mail cím formátuma hibás,
kérlek javítsd ki!
Valamit elfelejtettél?

A regisztráció feltétele, hogy elolvasod és elfogadod
az ÁSZF-et és az Adatkezelési Tájékoztatót.

Fel↑