fejléckép

Veperdi András: Hogyan akartunk tüzet nyitni egy skót hajóra

1979.


1973 nyarán jártam utoljára Beirútban. Akkoriban, még a 75-ös nagy harcok előtti békés korszakban a nem túl nagy területű kikötő szinte pezsgett az élettől. Hatalmas áruforgalmat bonyolított, melynek nagy része tranzit volt, és ebből adódóan kora hajnaltól éjfélig nyüzsögtek a parton a rakodók és a szállítójárművek.
Az éjszaka folyamán érkezett hajók a kikötőbejárattól nem messzire horgonyoztak le, és hajnalban a révkalauzt kihozó motorcsónak orrában álló arab matróz hangos üvöltése verte fel a csendet. - Víra! Víra! - ordította és nagy köröket írt le az egyik karjával, ami azt jelentette, hogy a várakozó hajó húzza fel a horgonyát, hogy a Pilot már a mozgó hajóra beszállva időveszteség nélkül vihesse be azt a kikötőbe. A révkalauz szolgálatot kézben tartó Baltadzsi család (a magyar Hajó és Darugyárban épült kikötői vontatóhajó is a Baltadzsi nevet viselte) állandóan sietett. Amikor a hajó kikötött a rakpart mellé, még be sem fejeződött a manőver, de a parton toporgó igen lármás rakodómunkás had a szó szoros értelemben megrohamozta a hajót. Felkapaszkodtak a mellvéden és beugráltak a fedélzetre, majd a raktártetőket kezdték bontogatni. Az ügynökség képviselője, a hatósági vizsgálat emberei, a rakomány átvevők, a munkáscsapat vezetők, a pénzváltók, mosodások, a sipi , meg az ég tudja hányféle hivatalos és nem hivatalos ember is feltódult a hajóra és óriási lármát csapva követelte, hogy az ő dolgát intézzék elsőnek. Nem csoda, ha az emberek haja égnek állt ettől az idegesítő nyüzsgéstől.
Ráadásul mindenki ki szeretett volna jutni a városba, hiszen az aranykorban, a 60-as években meg a 70-es évek első felében itt lehetett a legolcsóbban beszerezni az üzleti célokra szánt holmikat. A rakodás kiszolgálása, az örökös darugém állítások, vízvételezés, a beérkező készletek behordása és más hasonló munkák miatt a városba menés lehetősége néhány órára korlátozódott. Ilyenkor az ember kirohant a kikötőből és betért a kaputól alig száz méterre lévő sarki boltocskába, a Frédihez. Ez már szinte szertartásszerű dolognak számított. A bolt, mely az italoktól kezdve a borotvapengén át ezeregy féle cikket tartott, egy idős arab tulajdona volt, akit a magyarok a „Piszkos Fred a kapitány” című halhatatlan mű képregénybeli változatában megrajzolt főhőshöz való hasonlósága miatt (és ezen ne csak a piszkosságot értsük) Frédinek neveztek el. A magyar tengerészek már ősidők óta látogatták. A Frédinél mindenki megivott egy sört, vett néhány képeslapot, megírta, majd némi pénz kíséretében a kihozott levelekkel együtt odaadta az öregnek, aki azután feladatta a postán. Bélyeget ugyanis csak a postán árultak, az meg kiesett a szokásos útvonalból. A levelek és lapok mindig megérkeztek a címzettekhez. A nagy üzletelési korszakban itt vásároltuk pl. a négyszínű golyóstollakat, néha több ezret, ami igen keresett import cikk volt az akkori Nagy Testvér Birodalmában. Azután az ember loholt tovább a Rivoli térre, melyet a tér egyik mozijáról a Rivoliról neveztünk el így, az igazi neve ha jól tudom, Ágyúk-tere, vagy Mohamed Ali - tér volt. A tér felső sarkánál kezdődött a Bazár. Itt már a bejáratott helyekre siettünk, és a sok nyelven pár szót beszélő kereskedőknél megvettük amit akartunk. Jókat mulattunk amikor az árusok így csalogatták a magyar vevőket. „Szervusz ló..sz, mi van kell? Gyere, van minden! Olcsó, csak neked!” A bazárból visszafelé újból be kellett térni a Frédihez, ahol leültünk kicsit pihenni és elfogyasztani néhány üveg vagy doboz sört, illetve különféle apró cikkekbe fektetni a megmaradt pénzt. 
Ha olykor-olykor két napig is a kikötőben tartózkodtunk, akkor a szolgálaton kívüliek természetesen este is kiruccantak a városba. Ilyenkor következett a „kultúr-program”, melynek első fázisát természetesen a Frédi meglátogatása jelentette, amit egy kiadós séta követett, itt-ott néhány sörrel fűszerezve, majd valamilyen háborús vagy western film megtekintése a számtalan „bolhás” mozi egyikében. A mozi után újabb lődörgés, melynek általános útiránya a kikötő felé vezetett. A kisebb-nagyobb büfékben ínycsiklandozó illatfelhőket árasztva sültek a fűszeres, fokhagymás grillcsirkék, és néha azt is meg kellett kóstolni. A program a kikötőbejárathoz közeli utcácskában lévő gyanús külsejű bároknál végződött, ahol ki tudja miért, a TEXAS BAR névre hallgató helyiséget preferáltuk, melynek piros-lilás neonreklámja sejtelmes fénybe burkolta a ki-bejárkáló, amúgy elég szakadt kinézetű közönségét.
Természetesen ez nem jelentett valami tartalmas szórakozást, inkább csak a tengeren eltöltött napok utáni kikapcsolódást. Ha a rakodás több napig tartott, és az embereknek pénze is volt, akkor taxit béreltek és elmentek Baalbekbe, vagy a cédrusfákhoz kirándulni.

Hat év után, 1979 nyarának végén láttam viszont Közel-Kelet Svájcát. A délutáni órákban érkeztünk és a VHF-en (rádiótelefon) kapott utasítás szerint még horgonyt sem dobtunk, hanem felvettük a kiérkező Pilotot. A manőverhez készülődve álltam az orrfedélzeten, miközben a Somogy félsebességgel haladva közelített a kikötőbejárathoz. A hullámtörő gát mögé érve szinte hihetetlen látvány tárult a szemünk elé. A máskor nyüzsgő kikötő teljesen kihalt, kísérteties képet mutatott. Sehol egy ember. A hullámtörő belső oldala mellett egy elsüllyedt hajó felépítményei és daruárbocai meredeztek ki a vízből, a rakpartok mellett pedig mindössze egyetlen hajó állt, de az élet minden jele nélkül. Időnként távolról érkező fegyverropogás törte meg a szokatlan csendet.
A kikötéssel gyorsan végeztünk, a Pilot kiszállt és vártuk a hatósági vizsgálatot. Kisvártatva az is lezajlott. Az ügynökség képviselője tájékoztatott bennünket a dolgok állásáról. A kikötőben csak reggel nyolctól délután kettőig rakodnak. A városba reggeltől délig lehet kimenni, de nem tanácsos. A kikötő környékének nagy része romokban áll, a Bazár megsemmisült. A város egyik részét a szír hadsereg, egy másik részét a palesztinok különböző frakciói, megint csak egy másik részét a falangisták, egyik szektorát a síita Amal szervezet, míg egy kis részét a libanoni hadsereg tartja ellenőrzése alatt. A zűrzavar teljes és soha nem lehet tudni mikor és hol tör ki a lövöldözés. A kikötő valamilyen hallgatólagos megállapodás szerint a libanoni hadsereg fennhatósága alatt áll, de szinte minden fél számára érkezik áru, a rakodók pedig főként a falangista táborból kerülnek ki.

A következő pár napban valóban így mentek a dolgok. A rakodók nyolckor gyülekeztek és egykor már készülődtek is elmenni. Az egyik winchman (darukezelő) arra a kérdésemre, hogy miért mennek el ilyen korán, azt felelte, hogy őrszolgálatba kell menniük a barikádokra. Igaz ami igaz, délután öt óra tájban valóban felerősödött a harci zaj, és eltartott közel éjfélig. Nevetséges, de az is igaz, amit sokan tanúsíthatnak, hogy este fél hétkor a helyi TV-ben fél órán keresztül rajzfilmeket sugároztak, amiket mi is nagyon kedveltünk, és ez idő alatt szinte megszűnt a csatazaj. Úgy látszik a harcoló felek is a rajzfilmeket nézték, mert azután újult hangerővel ropogtak a sorozatlövő kézifegyverek, melyek hangjába időnként RPG gránátok robbanása vegyült.

Egyik reggel még hat előtt kopogtak az ajtómon. - Igen - szóltam ki felriadva. Az ajtó résnyire kinyílt és a watchman szólt be a nyíláson.
- Jöjjön Chief! Valamilyen katonák akarnak feljönni a hajóra.
- Igen? Miért?
- Azt nem tudom, de mindenáron a Chiefet keresik.
Ezt már ismertük. Ha valamelyik arab kikötőben valakinek bármilyen hasfájása támadt, akkor azonnal a Chief után kiabáltak. A matrózok ilyenkor általában elzavarták az illetőt, na de ezek katonák.
- Fegyverük is van? - érdeklődtem öltözködés közben.
- Mindnek - hangzott a tömör válasz.
Mire a járóhoz értem a katonák már a fedélzeten voltak. Sötétkék, majdnem fekete hadigyakorló ruhában feszítettek, kismillió cafranggal, és valóban mindnek egy rövidcsövű géppisztoly lógott a vállán. A vezetőjük, egy fiatal, aprótermetű, és az övén még egy pisztolytáskát is hordó fickó, tűrhető angolsággal érdeklődött, hogy van-e VHF rádiótelefonunk.
- Hát persze, hogy van - feleltem. - De kicsodák maguk.
- A Libanoni Nemzeti Hadsereg katonái, és szeretnénk egy rövid időre használni a rádiótelefont.
- Miért?
- Mert egy hajó tart északi irányban kint a horgonyzóhelyen, és azt kell ellenőriznünk, nehogy valami nagy-nagy baj legyen.
Mit lehetett tenni? Semmit. Mindenesetre furcsának tűnt, hogyha ezek valóban a libanoni hadsereghez tartoznak, miért nincs rádiótelefonjuk?
- Oké! Jöjjenek utánam - egyeztem bele a dologba, és a csónakfedélzeten át a parancsnoki hídra vezettem őket, közben erősen figyeltem, nehogy a kezükhöz ragadjon valami. Rendesen viselkedtek és semmi jelét nem adták annak, hogy bármit is el akarnának vinni, bár ahogy belegondoltam, a fegyvereik védelmében azt csinálhattak volna amit csak akarnak.
- Nos itt van - mutattam a rádiótelefonra és bekapcsoltam a 16-os nemzetközi hívó és segélykérő csatornát. - Tessék, beszéljen - nyújtottam a kagylót a vezető felé.
Az csak a fejét rázta. - Nem Chief. Maga beszéljen!
- Én? Na és mit kérdezzek tőle?
- A nevét és a rendeltetési kikötőjét.
Lenyomtam a beszédváltó billentyűt és hívni kezdtem a számunkra láthatatlan hajót.
- Northbound ship on Beirút road, this is Hungarian motor vessel Somogy calling you. Answer please. Over. (A beirúti horgonyzóhely előtt északi irányban haladó hajó, a magyar Somogy motoros hívja. Válaszoljon kérem! Vétel.) - Semmi válasz. A hangszóróból csak statikus sercegés hallatszott. Újra megpróbáltam, de az eredmény ugyanaz lett.
- Nem jó Chief - szólalt meg a vezető katona. - Mondja azt, hogy a libanoni hadsereg hívja.
Most már a libanoni hadsereg nevében ismételtem meg a hívást, de erre sem érkezett válasz. Kérdőn néztem a mini tábornokra.
- Mondja azt Chief, hogy ha nem válaszol, akkor tüzet nyitunk rá!
- Oké! - Egyre jobban tetszett a dolog. Tüzet nyitni? Mivel? Talán a darugémjeinkkel? Vigyorogva kezdtem megint. - Northbound ship on Beirút road, this is The Libanese Army calling you. Answer please, otherwise we shall open fire on you. Over. (A beirúti horgonyzóhely előtt északi irányban haladó hajó, a libanoni hadsereg hívja. Válaszoljon kérem, különben tüzet nyitunk önre. Vétel.)
A várt hatás nem maradt el. A rádiótelefon megreccsent és egy mély hang válaszolt.
- Libanese Army, this is British motor vessel Mac (valami), from Alexandria to Lattakia in ballast. What can I help you? Over. (Libanoni hadsereg itt a brit Mac (valami) motoros, úton Alexandriából Lattakiába, rakomány nélkül. Mit tehetek önökért? Vétel.)
- Oké Chief - szólalt meg láthatóan megkönnyebbülve az apró főkatona. - Ez egy másik hajó. Mondja meg neki, hogy csak egy forgalom ellenőrzést tartottunk.
- British motor vessel Mac (valami) this was only a traffic check. Have a good trip. Over and out. (Mac (valami) brit motoros, ez csupán forgalomellenőrzés volt. Jó utat. Vétel, vége.)
- Thank you. Over and out. - Jött a felelet.
- Ez volt minden? - néztem kérdően a katonákra.
- Igen Chief. Nagyon köszönjük a segítségét.
- Hogy lehet az, hogy a libanoni hadseregnek nincs VHF rádiótelefonja? - faggattam a vezért.
- Van Chief, van, de messze - mutatott a kikötőmedence túlsó oldalára. - Így egyszerűbb volt. Még egyszer köszönöm - és ezzel elindult kifelé a partra. - Good bye.
Barátságosan intettem, és miközben az ott tipródó watchman lekísérte őket a járóig hozzátettem magyarul - Lásson viszont benneteket a svábhegyi beteg szamár. Azért keltettetek fel, mert lusták voltatok elsétálni vagy nyolcszáz méterre?
- Mi van Chief? Mit háborogsz? - szólalt meg egy bariton hang a térképszoba ajtajában, ahol feltűnt a parancsnok testes alakja. - Mit üzleteltél ezekkel? - mutatott ki a parton gyülekező katonákra.
- Jó reggelt Captain. Nem volt valami nagy biznisz. Csak a VHF-et akarták használni, de a végén nekem kellett beszélnem helyettük. Megfenyegettem egy skót hajót, ha nem válaszol, akkor tüzet nyitunk rá.
- Na ne viccelj!
- Egyáltalán nincs kedvem viccelni - feleltem kissé mogorván, majd részletesen beszámoltam a történtekről. A parancsnoknak tetszett a dolog.
- Tudod - kezdte -, előfordult már néhány ízben olyan eset, amikor azt kívántam magamban, bárcsak lövetni tudnék a darugémekből.
Megértően bólogattam, majd elindultunk lefelé a szalon irányába.

Fel↑