fejléckép

Veperdi András: Fizetni! Fizetni!

(1976.)

Délután 4 óra múlt és éppen átadtam a szolgálatot K-nak az I. tisztnek, amikor a vakító napsütéssel szemben szabad szemmel is kivehettük a Ravennába vezető Corsini Csatorna két, hosszan a tengerbe benyúló kőgátját. A radar mellett álló Barba odanyúlt a telegráfhoz és az "Egész lassan előre" jelzésre húzta vissza a gépházi parancsjelző karját. A főgép monoton dübörgése halk morgássá változott és a Debrecen motoros lelassult.
- Hívtátok már a Pilotot a VHF-en ? - kérdezte K.
- Persze. Azt mondta mindjárt kijön. A srácok már teszik is ki a boszkalinát a baloldalra - feleltem.
- Menjek előre, Barba? - fordult a parancsnok felé az I. tiszt.
- Ráérsz majd ha már itt lesz a Pilot - válaszolt a Barba és hátranézett. - Ne légy már olyan izgága! A bócman ott van elől a horgonynál, ezért fizetik, nem?
K. elvigyorodott. - Legalább lesz egy kis pénze, amiből vadásztöltényeket vásárolhat. Nekem is jól jönne egy Bambira való.
- Majd este meghívlak, jó? - kontráztam. - A szegény II. tiszt meghívja a gazdag Elsőt.
- Hát engem nem? - érdeklődött G. a parancsnok. - Nekem még gyerekeim is vannak. Hiába, nem jut mindenre.
- Jaj de rám szálltatok! Oké! Ma este én vagyok a fizető, de kellene egy jó kis helyet keresni, mert még sosem voltam itt Porto Corsiniben, a ravennai "Szépasszony" meg legalább 3 mérfölddel beljebb van.
- Ezen ne múljon. Olyan még nem volt, hogy egy marinájó ne találjon öt percen belül valami jó kocsmát - erősködött az I. tiszt.
Ekkor a kőgátak végén felbukkant egy alacsony testű motoros. A nappal szemben szinte csak az árnyképét láttuk, de az alakjából kitűnt, hogy a Piloté.
A Barba "Állj-ra" tette a telegráfot. Kimentem a baloldali külső hídra és onnét figyeltem a gyorsan közeledő csónakot. Ahogy elkanyarodott kissé balra a naptól, az árnykép kiszínesedett. Szépen ívelt fekete testén egy hatalmas fehér P virított, alacsony fehér felépítményén pedig számok látszottak. Keresztrúdján szinte mereven feszült a "H" jelzőlobogó. Lenéztem a fedélzetre, ahol két matróz társaságában már ott világított Péter, a III. tiszt lángvörös sörénye. A hajónk már szinte teljesen megállt és a csónak kecsesen odasiklott a kötéllétrához. Egy könnyű nyári öltönyös alak elkapta az egyik kötelét majd a másikat és felugrott az egyik fokra. A csónak azonnal elkanyarodott, ő meg egy pillanat alatt fent volt a mellvédnél, majd bemászott. Péter felkísérte a hídra.
- Good afternoon, Captain! - köszönt harsányan ahogy belépett a kormányállás ajtaján. - Hogy van? - és előrenyújtotta a kezét.
Na ez nem mond ellent az olaszokról kialakult képnek, gondoltam, miközben a vidáman mosolygó velem is kezet rázott.
- Félerő előre, Captain. Lassan jobbra! Via cosi! Így irány! - dirigálta hangosan és a kormányos matróz elismételgette az angol és néha olasz nyelven kiadott vezényszavakat.
- Jobboldallal kötünk ki - felelte az olasz, amikor a Barba megkérdezte.
- Na menjetek a helyetekre! - szólt oda a Barba nekem és az Elsőnek. Gyorsan lementünk a csónakfedélzetről és én már a helyemen is voltam a pupán .
Róka, a szőke és igen izmos hajóács már ott igazgatta a deckboy által fentről leadott köteleket.
- Melyik oldal lesz? - kérdezte amikor meglátott.
- A jobb - feleltem majd megfogtam az egyik kötél végét és kidugtam a jobboldali kötélterelőn amit Róka elkapott és visszahúzott a dekkre. Ekkor megszólalt a fejünk feletti hangszóró.
- Ballonok nem kellenek. Vannak fenderek a parton - recsegte a Barba.
Körülnéztem. Minden rendben előkészítve. Hiába, öreg róka már ez a Róka, gondoltam és jó tengerész szokás szerint rákönyököltem a mellvédre. A hajóács odajött és mellém könyökölt.
- Voltál már Porto Corsiniben?
- Még nem, de jó párszor elhaladtam előtte Ravennába menet.
- Hát így én is, de itt még nem rakodtam.
Közben beértünk a kőgátak között a Corsini Csatornába és kibontakozott előttünk a kisváros, vagy inkább falu képe. Nagyon rendezett, kertes házakból álló település volt, melyben nem nagyon lehetett egy-két emeletesnél magasabb épületet látni. Tiszta, széles utcák, sok fa és zöld növényzet, szinte jólesett az ember szemének. A járókelők nem nyüzsögtek, ehhez még korán volt. Páran sétálgattak csak a parton, de nem sok ügyet vetettek ránk, hiszen naponta tucatnyi hajót láthattak, a Debrecen pedig nem tartozott a látványosabbak közé. Éppen két sivalkodó gyerek kötötte le a figyelmemet, amikor Róka hirtelen megbökte a karomat.
- Odanézz! - nyújtotta ki a balkezét. - El sem hiszem!
A keze irányába néztem és egy éttermet láttam. - Mi az? Mi a baj? - kérdeztem.
- Hát nem látod? A cégért? Ez egy kommunista kocsma!
Tényleg. A RISTORANTE felirat felett egy nagy üvegtáblán ismerős jelvények vöröslöttek. Sarló-kalapács meg egy ötágú csillag.
- Jó szemed van Róka.

A hajó nemsokára lassított és megkezdtük a kikötési manővert. Hely volt bőven, szél, áramlás semmi, így azután nagyon hamar be is fejeztük. A parton már ott toporgott a hatósági vizsgálatot végzők kis csoportja arra várva, hogy feljöhessenek a hajóra. Mire felértek már én is a tiszti szalonban voltam az egészségügyi könyvekkel meg az oltási listákkal.
A vizsgálat nem tartott túl sokáig, hiszen üresen érkeztünk rakodásra. Egy óra alatt végeztünk mindennel, ami jól is jött, mert már így is jócskán késtünk a vacsorával.
Evés közben eszembe jutott a kocsma.
- Idefele jövet nem messze innen, láttam egy kommunista kocsmát - kezdtem a mondókámat.
- Hogy mit? - kapta fel a fejét a Chief.
- Egy kommunista kocsmát. Nagy vörös sarló-kalapács meg ötágú csillag a cégére.
- Nem viccelsz? - kérdezte a Barba.
- Nem. A Róka vette észre, de én is láttam. Nincs többre, mint egy kilométer.
- Nos, akkor oda hívhatsz meg bennünket. Péter, te bent maradsz a hajón ügyeletes tisztnek - nézett a vörös sörényét búsan lógató III. tisztre a parancsnok.
- Sejtettem, hogy ez lesz a vége - sóhajtotta színpadiasan -, de holnap délelőtt ki szeretnék menni.
- Jól van. Menj. Majd mi intézzük a rakodást - reagált a Chief.

Így is történt. Úgy este félnyolc tájban mind a hárman leballagtunk a járón, de mielőtt elindultunk volna, K. gondosan végignézte a hajó külhéj lemezeit, melyeken itt-ott kiütött a rozsda. Dörmögött valamit a bajsza alatt, azután megfordult és nekivágtunk.

- Ilyen az igazi I. tiszt - kezdte a Barba. - Ha süllyed a hajó és az orra kiemelkedik a vízből, akkor a Chief még gyorsan ráfestet egy réteget.
- De előtte még le is alapoztatom - felelte a Chief.

Ráérősen sétáltunk a tenger irányába és csakhamar beértünk a rendezett kertes házak közé. Belestem minden keresztutcába, mert valamerre arra láttam azt az ominózus cégért, míg végre észrevettem.
- Na ez az! Ott van! - mutattam egy széles emeletes házra, melynek falán ott lógott a cégtábla. Odamentünk és benéztünk. Egy nagy éttermet láttunk, melynek egyik oldalán egy hosszú bárpult húzódott, mögötte italos polcok. A helyiséget olasz szokás szerint pasztellszínekben pompázó terítőkkel borított négyszemélyes asztalokkal töltötték meg. A terem majdnem tele volt, de akadtak még üres asztalok.
- Menjünk be! - javasolta a Barba és az ajtó felé indult.
Odabent eléggé nagy volt a lárma, hiszen a vendégsereget a helyiek alkották, akik szinte képtelenek voltak halkan beszélgetni. Leültünk egy asztalhoz és az odasiető pincértől sört rendeltünk. Amíg vártunk jobban körülnéztünk. A bárpult túlsó végénél felfedeztem egy lépcsőt az emeletre.
- Lehet, hogy fent vannak a különtermek - intettem a lépcső felé.
Megjött a pincér a sörökkel és azt kérdezte: - Signori! Akarnak enni valamit?
- Köszönjük nem - felelte a Barba.
- Mondja kérem -, fordult K. a pincérhez - miért van az ajtó felett kommunista szimbólum?
- Azért Signore, mert az emeleten van a Kommunista Párt helyi szervének helyisége és ott tartják a gyűléseket is.
- Csak ők használják az egész emeletet? Jó sokba kerülhet.
- Nem Signore, mert az étterem tulajdonosa is tag, valamint a helyi futballcsapat és a vezetősége is ott tanyázik.
- Érdekes, köszönöm - bólintott K. és nagyot húzott a söréből.
Már egy órája ücsörögtünk és az üres üvegek is megszaporodtak az asztalunkon. Miről beszélgettünk? Természetesen hajókról, kikötőről, rakodásokról.
- Legalább itt ne dolgoznátok - horkant fel a Barba. - Nincs más témátok?
- De van ... - kezdtem, amikor úgy éreztem, hogy megbillen alattam a szék. Felkaptam a fejem, hogy mi volt ez. Három kis üveg sörtől nem érez ilyen dolgokat az ember, a padló meg nem hajófedélzet, hogy billegjen. Éppen szólni akartam, amikor egy újabb, erősebb lökést éreztem. Összenéztünk.
- Ti is éreztétek? - kérdezte a Chief.
- Persze - felelte a Barba és felnézett a lámpákra. Követtük a pillantását. A hosszú száron lógó lámpák lengedezni kezdtek, miközben újabb lökések következtek. A pult mögötti polcrendszer felől egymáshoz ütődő poharak csörömpölése hallatszott, majd néhány hangos reccsenés jelezte, hogy a lehulló üvegek megérkeztek a padlóra.
- Ez földrengés! - kiáltotta K. de a hatalmas hangzavarban alig hallottuk.
A vendégek óriási zajjal tódultak ki az utca közepére. A bárpult mögött egy kövérkés nagydarab ember ordibált: - Uraim! Fizetni! Fizetni!
Tanácstalanul nézegettük egymást. Láthatóan egyikünk sem akarta megkezdeni a visszavonulást, de a Barbának volt köztünk a legtöbb esze, mert amikor egy újabb rengéstől a mennyezet is hajladozni kezdett, kirúgta maga alól a széket és felkiáltott.
- Menjünk!
Sietve távoztunk, de K. még felkapta a három majdnem teli sörösüveget. Odakint az utcán izgatott embercsoportok hadonásztak és kiabáltak. Voltak ott hiányos öltözékűek is akik a környező házakból menekültek ki. Néhányan apró gyermekeket szorongattak. Visszanéztem és láttam, hogy az étterem teljesen üres. Utoljára a fizetést reklamáló ember jött ki, valószínűleg ő volt a tulaj. A föld mozdult még párat de már kisebbeket. A házakban láthatóan nem estek nagy károk és lassan az emberek is megnyugodtak, ami viszont nem azt jelentette, hogy abbamaradt a hangzavar. Úgy félórán át ácsorogtunk az utca közepén kezünkben a sörösüvegekkel, majd látva, hogy sokan visszamennek a helyiségbe mi is követtük a példájukat. Az asztalunkon a poharak felborultak és a szép terítő már beitta a kifolyt sört, néhány üres üveg pedig a padlón hevert. Gyorsan hívtam a pincért, fizettem és távoztunk.
- Na ezt jól kifogtuk - jött meg a hangom odakint.
- Szerencsénk volt - kontrázott a Chief -, na induljunk!
Nem mentünk ki a parti sétányra, hanem az azzal párhuzamosan futó utcában igyekeztünk vissza a hajó felé. Sok helyen még mindig kint álltak az emberek a járdán és izgatott hangon beszélgettek. Ahogy kijjebb értünk egyre kevesebben voltak, míg végül kihalt sötét házak között ballagtunk. Az egyik ház nyitott kis kapujában megpillantottunk egy kifelé nézegető hatalmas dán dogot.
- Azt hiszem én átmegyek a túloldalra - mondtam a többieknek, de a Chief megállított.
- Nem jól teszed. Ez megérzi, hogy ha félsz tőle.
- És milyen jól érzi. Félek is, hogy essen bele a fene. - Várj! Éreztetni kell vele a felsőbbrendűségedet és akkor ő fog félni.
- Ezt meg hogyan érezteted?
- Hát megugatom, de haragosan.
Több se kellett nekem és már a túlsó járdáról néztem, ahogy K. négykézlábra áll és morogni kezd.
- Micsoda marhaság -, jegyezte meg a Barba - itt hagylak, hogy ne kompromittálj - és már húzott is át az úttesten az én oldalamra. 
Más is lehet itt nem csak a kompromittálás, gondoltam de óvakodtam hangosan kimondani. Ezután egymás mellett állva néztük ahogy K. odamászik a kiskapuhoz és hangosan csaholni kezd a dán dognak. Az csak állt, nézett, szimatolgatott a levegőbe, de meg sem nyikkant. K. vakkantott néhány hatalmasat mire az utcai lámpa fényében még sötétebbnek tűnő óriási állat érdeklődve kijjebb jött a járdára.
A Barba megunta dolgot és átszólt a túloldalra. - K. Ha akarsz te csak ugass tovább, mi hazamegyünk - és elindult. Követtem. Alig mentünk húsz métert, amikor K. utolért bennünket.
- Na mi a helyzet? Kibeszélgettétek magatokat? - kérdeztem.
- Nem. Úgy ráijesztettem, hogy meg sem mert mukkanni. Csak én ugattam.
- Nem az lehetett, hogy a meglepetéstől állt el a szava? - vigyorgott a Barba. - Biztosan nem látott még embertől ilyen hülyeséget.
- Hülyeség, nem hülyeség, én győztem, mert éreztettem vele, hogy bátrabb vagyok nála. Nem úgy mint egyesek - húzogatta K. a bajuszát.

A kutyakaland után hamarosan a hajóhoz értünk. A járónál Péter könyökölt a watchman mellett és beszélgettek. Körülnéztünk van-e valami nyoma a földrengésnek. Semmi. A kötelek rendesen tartottak, csak a part szélén állt tócsákban a kicsapott víz. Felérve bementünk a tiszti szalonba és elmeséltük Péternek, hogy földrengés volt. Ők a hajón észre sem vették. Persze a csatornán ki-be járó nagyobb hajóktól mindig megmozdulnak a kikötött hajók, így hát ez fel sem tűnt nekik.
- Tényleg mozgott az épület? - hitetlenkedett Péter.
- De még mennyire - felelte K. - Még a mennyezet is hajladozott. Akkor mentünk ki mi is a kocsmából.
- Jól tettétek, mert ha véletlenül beszakad, akkor nektek annyi - helyeselt a III. tiszt. - Már látom is mit hozott volna holnap az Esti Hírlap az első oldalon. "A DEBRECEN tengerjáró szinte teljes tiszti karát 
agyonütötte egy összeomlott kocsma!" Marha jó! Még véletlenül sem a Dante síremlékének a mennyezete. - De vicces vagy! - horkantam fel. - Majd ha holnap bemész Ravennába, akkor dőljön rád a Dante sírja, vagy a Theodorik király mauzóleuma! De ha be mersz menni a "Szépasszony" kocsmájába …..!

Másnap kora reggel megérkezett az ügynök. A hivatalos papírok mellett egy újságot is hozott magával, amiből röviden felolvasott nekünk. Előző este Észak-Olaszországban a hegyek között hatalmas földrengés volt és egy kis falut teljesen elpusztított. Több százan meghaltak. A rengéseket még Ravennában is érezni lehetett.

Fel↑