VEPERDI ANDRÁS
TENGERÉSZKAPITÁNY
VISSZAEMLÉKEZÉSEI:



A behajózás - (1968)

Rijekába vonattal kell megérkezni. Legalábbis a tengerrel való találkozás elé nagy várakozással tekintő szárazföldi magyarnak. Aki az autópályán közelíti meg a várost szinte nem is látja a tengert. A Rjecsina folyócska szurdokán átbújva elhalad a Trst várával megkoronázott sziklafal alatt, majd a holtág melletti Fiumara úton a piros városi buszokkal zsúfolt Jellasics téri buszállomáshoz érkezik. Innét gyalog két perc a kikötő sarka, de ez már nem a tenger, hanem a rijekai kikötő személy és halászhajóktól nyüzsgő csücske.

* folytatás *


Fényküllők - (1977)

Megtapogattam a rövidnadrágom zsebeit. Minden a helyén volt, cigaretta, öngyújtó, zsebkendő. Felvettem a szófáról a távcsövemet de nem akasztottam a nyakamba, mert nevetségesnek tartottam úgy felmenni a hídra szolgálatba. A távcsövet én vettem magamnak még otthon, ugyanis a hajók távcsövei közül a legtöbb már eléggé elhasználódott, a legjobbat pedig mindig a Parancsnok sajátította ki magának, amihez azután nem illett hozzányúlni. Előfordult már régebben, hogy a maradék közül mindnek elmozdult a prizmája és csomót kötött az ember szemtengelyére, ha mind a két optikáját használta. Másoknak is volt sajátjuk, melyeket viszont a többieknek nem illett használni.

* folytatás *


Laku Nocs - (1977)

Mirko bácsi (az embernek húsz és harminc között a hatvan körüliek mind bácsik) tehetetlenül tárta szét inas karjait.
- Nye igyot! - kiáltott fel a raktárból a fedélzeten álló első tisztünknek.
- Persze, hogy nye igyot! Jebali az egész sort! Bogati...! - harsogta vissza Péter, nem éppen dicsérő horvát szavakat keverve a magyarhoz.
A lapos, sötétzöld faládák már megtöltötték a IV-es raktár háromnegyed részét, de az egyik felső sor szélénél, a hajó oldallemezei mellett majdnem egy ládányi hézag tátongott. A rakodómunkások már kimentek a partra és a kantin felé ballagtak a kikötőn átfújó friss április szélben. Ebédszünet. Csak az öreg ácsmester maradt lent a raktárban és deszkahulladékokat tömködött a ládák közötti hézagokba, nehogy azok később, a hullámok hatására meginduljanak.

* folytatás *


Mondjátok János bácsinak - (1979.)

Az orrfedélzet baloldali korlátján kihajolva lenéztem a hajó oldala és a szulinai kikötő-part közötti résben feltorlódó vízre. A Duna sárgás, iszapos hullámai máris kisebb ágakat sodortak oda, melyek közül néhány meg is akadt a hajó mellett. Ekkor kiáltást hallottam parancsnoki híd felől. - A manővernek vége! Gyere hátra! - A Somogy nem volt valami hosszú hajó, és ha nem csörömpölt semmi, akkor rádiótelefon nélkül is jól lehetett kommunikálni.
Elindultam a lejárati lépcső felé, de még odaszóltam a bócmannak : - Ákos! Nehogy megfeledkezzetek a patkányvédő lemezekről! Tudod, hogy ezek alig várják, hogy találjanak valamilyen ürügyet a büntetésre.

* folytatás *


Biztosítási trükkök - (1971 és 1980.) Az embereknek határozott véleményük van a biztosító társaságokról és ez általában nem pozitív. Persze van ennek alapja, nem is kicsi, de azt látni kell, hogy a biztosítás is üzlet, (de még milyen jó üzlet) és mint ilyen nem jótékonysági intézmény. Ebből adódóan a két fél tel-jesen ellenérdekeltnek tűnik. A biztosító társaság minél több díjat akar beszedni, és minél ke-vesebbet szeretne kifizetni. A biztosítást kötő fél pedig pont fordítva gondolkozik. Így azután adottak a konfliktushelyzetek. Sokak előtt ismert az az alapvicc, amikor egy biztosított egyén háza beázik a havas esőtől, zárlat keletkezik az elektromos vezetékekben, és a ház leég. Ami-kor kéri a kár megtérítését, a biztosító társaság a következőképpen reagál: - Uram! Önnek biztosítása van az eső és a hó okozta károkra, de a havas esőről egyetlen szó sincs a kötvé-nyében, tehát önnek nem jár semmi.
* folytatás *


Fizetni! Fizetni! - (1976.) Délután 4 óra múlt és éppen átadtam a szolgálatot K-nak az I. tisztnek, amikor a vakító napsütéssel szemben szabad szemmel is kivehettük a Ravennába vezető Corsini Csatorna két, hosszan a tengerbe benyúló kőgátját. A radar mellett álló Barba odanyúlt a telegráfhoz és az "Egész lassan előre" jelzésre húzta vissza a gépházi parancsjelző karját. A főgép monoton dübörgése halk morgássá változott és a Debrecen motoros lelassult.
- Hívtátok már a Pilotot a VHF-en ? - kérdezte K.
- Persze. Azt mondta mindjárt kijön. A srácok már teszik is ki a boszkalinát a baloldalra - feleltem.
- Menjek előre, Barba? - fordult a parancsnok felé az I. tiszt.
- Ráérsz majd ha már itt lesz a Pilot - válaszolt a Barba és hátranézett. - Ne légy már olyan izgága! A bócman ott van elől a horgonynál, ezért fizetik, nem?

* folytatás *


Mi úszik a vízen? - (1977.) Kiléptem a jobboldali ajtón a külső hídra, és úgy éreztem mintha valami súlyos tompa tárggyal fejbe vágtak volna. A magasan álló Nap a szó szoros értelemben perzselte a fejemet. Még csak április volt, de itt az Arab-tengeren úgy látszik ez nem sokat számított. Tizenegy elmúlt és lassan közeledett a dél, a megváltás, melyet Dzsozi a II. tiszt jelentett a számomra. Körülnéztem a látóhatáron. Nem észleltem semmit. Ezután távcsővel is körbepásztáztam az üres vizet, de megint csak a sima tenger csillogott körülöttünk. Balra, valahol a párás-ködös látóhatár mögött húzódott láthatatlanul az Arab-félsziget. Jó láthatóság esetén ki lehetett volna venni a teljesen kopár hegyek csúcsait, de így nem. Lenéztem a fedélzetre, ahol három matróz kaparászta lagymatagon a négyes raktárszáj oldalát. Nem csoda, hogy elfáradtak a tűző napon. Miért nem a túlsó oldalon dolgoztatja őket a bócman? Az is éppen olyan rozsdás, de legalább ott némi árnyékot találhatnának. Még egyszer körülnéztem az üres vízen, majd visszahúzódtam a kormányállás árnyékába.
* folytatás *


Disznótor Réniben - (1978.) Fáztam. Amúgy sem szeretem a hideg időjárást, de ezt a decemberi nyirkos szeles hideget, mely ebben az időszakban Réniben, a Duna deltája feletti szovjet folyami kikötőben uralkodni szokott, kifejezetten utáltam. A magamra öltött sok rétegű ruha ellenére a széltől dideregve toporogtam a Somogy felépítménye előtt, és nem kis irigységgel néztem az odalent, a raktárban legalább szélmenetes helyen gubbasztó pufajkába öltözött helybeli rakodókat. A hajó baloldalára kötött folyami TS-bárka fedélzetén két, szintén bundás alak ügyetlenkedett az úszódaru horgáról lelógó teheremelő drótkötelekkel. Azzal kísérleteztek, hogy a kötél öblét egy nagy idomvas köteg egyik vége alá húzzák, de mivel se lehajolni, se a bárka fedélzetére lemászni nem akartak, a dolog sehogy sem akart sikerülni.
- Látja Chief - szólalt meg mellettem Laci a watchman - , mekkora balf..-ok ezek?
- Nem először, de azt hiszem nem is utoljára - morogtam rosszkedvűen. Az idő este tizenegy körül járt és már öt órája élveztem ezt a látványt. A hosszú kikötőnek ebben a szektorában dolgozó rakodómunkások képesítése csak a markolók által otthagyott ércek és szén összekaparására terjedt ki. Na azt sem valami nagy elánnal végezték. Az ilyen darabárus rakományok kezeléséhez még csak nem is konyítottak. Az ember azt hinné, hogy némi idő után valamennyi ügyességre szert tettek, de sok-sok hónap óta mindig ugyanezek a "brigádok" jöttek rakodni, és semmit sem fejlődtek. A "szovjet testvérek" ki tudja miért, igen sok bosszúságot okozva, mindig erre a helyre kötöttek ki minket.

* folytatás *


Légkondi - (1976.) Ebben az időben az ún. norvég típusú hajók, mint amilyen a Debrecen is volt, nem rendelkeztek légkondicionáló berendezéssel. Pár évvel később kaptak ugyan, de csak a tiszti és a legénységi szalonba. Pedig milyen jó lett volna, hiszen még egy év sem telt el a Szuezi-csatorna újbóli megnyitása óta, de ezek a hajók már újból lejártak a Vörös-tengerre. Tudom, persze, azelőtt is megfordultak arra magyar hajók, és azok tengerészei is kibírták a párás, dunsztos meleget, de nem hinném, hogy közülünk bárkinek vigaszt jelentett volna az, hogy a szomszéd tehene is megdöglött.
Május legelején indultunk el a spanyolországi Castellonból Áden felé, és már a Földközin jó idő volt, de a Szuezi-csatornán átkelve mintha egy forró kemencébe érkeztünk volna. Mindenkiről csurgott az izzadtság, de ha kiállt valahova a menetszélbe, akkor hamar megszáradt, mert a páratartalom nem volt magas. Azonban bárhogy is szellőztetett az ember az alvás nehezen ment az amúgy is szűk, levegőtlen kabinokban. A helyzet gyökeresen megváltozott, mégpedig rossz irányban, amikor Dzsidda magasságát elérve belekerültünk az ún. trópusi nyárba. Itt a páratartalom óriási mértékben megnövekedett, és valóban minden túlzás nélkül egy gőzzel telt mosókonyhában éreztük magunkat. A hőmérséklet nem volt túl magas, 30-33°C, de ahhoz bőven elég, hogy az ember megállás nélkül izzadjon. Az csak tetézte bajt, hogy a

* folytatás *


Hogyan akartunk tüzet nyitni egy skót hajóra - (1979.) 1973 nyarán jártam utoljára Beirútban. Akkoriban, még a 75-ös nagy harcok előtti békés korszakban a nem túl nagy területű kikötő szinte pezsgett az élettől. Hatalmas áruforgalmat bonyolított, melynek nagy része tranzit volt, és ebből adódóan kora hajnaltól éjfélig nyüzsögtek a parton a rakodók és a szállítójárművek.
Az éjszaka folyamán érkezett hajók a kikötőbejárattól nem messzire horgonyoztak le, és hajnalban a révkalauzt kihozó motorcsónak orrában álló arab matróz hangos üvöltése verte fel a csendet. - Víra! Víra! - ordította és nagy köröket írt le az egyik karjával, ami azt jelentette, hogy a várakozó hajó húzza fel a horgonyát, hogy a Pilot már a mozgó hajóra beszállva időveszteség nélkül vihesse be azt a kikötőbe. A révkalauz szolgálatot kézben tartó Baltadzsi család (a magyar Hajó és Darugyárban épült kikötői vontatóhajó is a Baltadzsi nevet viselte) állandóan sietett. Amikor a hajó kikötött a rakpart mellé, még be sem fejeződött a manőver, de a parton toporgó igen lármás rakodómunkás had a szó szoros értelemben megrohamozta a hajót. Felkapaszkodtak a mellvéden és beugráltak a fedélzetre, majd a raktártetőket kezdték bontogatni. Az ügynökség képviselője, a hatósági vizsgálat emberei, a rakomány átvevők, a munkáscsapat vezetők, a pénzváltók, mosodások, a sipi , meg az ég tudja hányféle hivatalos és nem hivatalos ember is feltódult a hajóra és óriási lármát csapva követelte, hogy az ő dolgát intézzék elsőnek. Nem csoda, ha az emberek haja égnek állt ettől az idegesítő nyüzsgéstől.

* folytatás *


A Sve Dagon pagodában
(1975.)
Februárban így még nem izzadtam. A párás meleg szinte nyomta az embert és a verejték nem tudott elpárologni a bőrömről. Csak az előbb léptünk ki a Petőfi légkondicionált felépítményéből és már a járólépcsőn lefelé haladtunkban dőlt rólunk a víz.
Hiába, Burma már igazi trópusi vidék, Rangoon pedig a tengertől is jó messzire található az Irravady folyó deltájának egyik mellékágában. Egy teljes napba telt mire felértünk ide, bár az utat két részletben tettük meg, ugyanis csak dagály idején lehetett hajózni, amikor a folyó vízszintje jócskán megemelkedett. A két dagály között egy megfelelő vízmélységű horgonyzóhelyen kellett várakoznunk. Az éjszakai állás alatt a folyó partján élő rablók (nappal békés helybeli földművesek) kihasználva azt a rövid időt, míg az egyik watchman (ugyanis dupla őrséget adtunk) a körútján hátrament, felmásztak a horgonyláncon. Az orrfedélzet alatti kötélraktár nyílását feltörve már az egyik orosz gyártmányú, rettenetesen kemény és kezelhetetlen, vastag műszálas kikötőkötelet kezdték kihúzni, amikor az éppen előresétáló Bócman felfigyelt a mozgásra. Odaszólt, mire megcsúzlizták. Később megtaláltuk a lövedéket, egy nagy anyacsavar volt.

* folytatás *


Elmaradt lakoma
(1969.)
- A kormányt 138 fokkal átadtam - mondta hangosan Kácsa, a lelépő kormányos matróz.
- A kormányt 138 fokkal átvettem - ismételtem meg az útirányt.
- Irány, 138 fok - dörmögte Józsi úr a harmadik tiszt a térképszoba ajtajából.
- Rendben. 138 fok - szólalt meg Péter, az éjfélkor szolgálatba álló második tiszt, miközben a látóhatárt pásztázta a távcsövével. - Hajó egy darab sem.
- Mindet eltakarítottuk előletek. Na akkor további jó őrséget! - Ezzel a harmadik tiszt kilépett a baloldali ajtón a külső hídra, majd hallottam amint lecsattog a vaslépcsőn a főfedélzetre.
Eközben a Badacsony halk sustorgással haladt Alexandria felé a nyugodt Földközi-tengeren. A két leváltott matróz is elköszönt.
- Igyekezzetek gyorsan sokat aludni, mert mindjárt keltünk benneteket! - szólt utánuk Lajos, a kormányos társam.

* folytatás *


Váltás
(1970.)
A hosszú vonatút után fáradtan érkeztünk meg egy késő októberi estén a trieszti kikötőben álló Dunaújváros nevű hazajáró hajóra. Hárman voltunk. A Gebinesnek csúfolt II. pincér, Péter a matróztársam és én. A hajón eléggé nagy zűrvar uralkodott. A parancsnokot és a váltószemélyzet többi tagját csak másnap estére várták, így a fedélzeti legénység mindössze Gy. bácsiból a fedélzetmesterből, valamint Imóból, a hajóácsból és Illésből a deckboyból állt.

* folytatás *


Kezdő matrózélet
(1968.)
Amint az már a Behajózás című írásból is kiderült, 1968 májusában kezdtem a tengerész pályafutásomat a "Tata" nevű hajón. Előtte dolgoztam egy évet a MAHART Folyamhajózási Üzemigazgatóságánál, illetve lehúztam két évet sorkatonaként a Folyami Flottillánál. Nem voltam tehát annyira zöldfülű kezdő, hogy ne ismertem volna, mi egy új ember sorsa akármilyen zártabb közösségben. Ennek ellenére, mint abban az időben bárki mást, természetesen engem is értek lelki pofonok. A magyar tengerhajózás akkor olyan szerencsés helyzetben volt, hogy mindig sokkal többen jelentkeztek felvételre, mint amennyi ember kellett. Ebből adódóan könnyen odamondták bárkinek, hogy senki sem hívta oda. Ezzel persze egyesek sokszor vissza is éltek, de így nagyon sok év távlatából visszatekintve, ez a módszer bizonyosfajta szelekciót is eredményezett.

* folytatás *


Biznyák
(1969.)
Éjjel egykor vettem át a kormányt. Csupán a tájoló halványra állított fénye törte meg a "Badacsony" alsóhídján uralkodó koromsötétséget. A Hold még nem kelt fel, és a szakadozott felhők között csak néhány csillag derengett. Szél szinte nem volt semmi, a hajó nyugodtan haladt Lattakia felé, és alig-alig kellett mozgatni a kormányt, hogy tartsam az adott irányt. Az ügyeletes tiszt és a szabad kormányos fent tartózkodott a felsőhídon, így egymagamban elmélkedhettem mindenféléről, közben a tekintetemet le sem vettem a tájolóról. A hajó hossztengelyét jelentő fekete vonal lustán imbolygott ide-oda a fokbeosztás előtt, és szinte automatikusan korrigáltam az elmozdulásokat. A teljes sötétségben még ez a nagyon gyenge fény is összehúzta a pupilláimat, így amikor nagy ritkán kinéztem az ablakon, még a látóhatár vonalát sem láttam. Ebben az egyhangúságban az ember érzékei eléggé eltompulnak, és úgy éreztem, hogy már időtlen idők óta állok a kerék mögött. Hirtelen egy rekedtes suttogó hang szólalt meg a fejem felett szócső tölcséréből.

* folytatás *