NAGYSZÉKELY ISTVÁN
NOVELLÁI:



A semmi közepén - (1998)

Ancsa csak kapitány úrnak hívta, és közben úgy nyihogott, mint egy ló.
- Na, tartsa ide, kapitány úr! - vihorászott, és a férfira kacsintott. - Cserébe megfoghatja a popómat...
- Kuffer az inkább, Ancsa - mondta Zoli, és hatalmasat vágott az ápolónő hátsó felére, hogy csak úgy rengett a töméntelen háj.
- Az a jó, van mit rajta fogni! Nem olyan nyiszlett, mint a mindenféle kis nőcié, a kupikban, nem igaz, aranyom? Na, ityeg még a fityegő? - kérdezte dörcögő, repedtfazék hangon, és úgy bevágta az ajtót, hogy zengett a kórház.
Ez az egy rossz szokása volt a hatvan körüli asszonynak, egyébként kenyérre lehetett kenni. Nagydarab volt, hatalmas mellét sátornyi melltartóba bújtatta - egy mentőcsónakot is le lehetett volna takarni vele -, a köpeny is megfeszült rajta, legalább segített tartani. Pirospozsgás képén nem látszott meg a kor. Zoli szerette.

* folytatás *


Tűz a parton - (1996)

A fedélzeten sétálgatok. Nem hallatszik ide az áramfejlesztő segédgépek dübörgése, s hallgatom a nekünk oly ritkán kijáró csöndet. Minden csendnek megvannak a maga apró neszei, különleges zajai, zörejei. Most apró csobbanásokat hallok a folyóból, szitakötőszárnyak mély surrogása kíséri lépteimet. Nem különösebben hűvös az este, de a pamacsokban gomolygó pára beveszi magát az ingek alá. Nyirkos lesz tőle a fehérnemű is. Az Argentínát éltető hatalmas viziúton, a Paraná folyón horgonyzunk. Várjuk a pirkadatot, és a magas vizet. Ilyen nagy hajóval csak napvilágnál biztonságos a folyón. A végtelen síkság félelmetes sötétje veszi körül a hajót. A jobb parton, ezer és százezer hektárnyi megművelt föld gazdagítja a farmerokat. A bal oldalon - ahol a természet még mindig érintetlen - ideges vadlovak keresnek éjszakai szállást. A sötétben egy elvadult szarvasmarha bődül elkóborolt borja után.

* folytatás *


A postás - (1996) A postást szerették a kertvárosban. Hozzá tartozott az utcaképhez. Mindenkit ismert, már messziről tisztelgett, két ujját emelve a sapkájához, ha ismerőssel találkozott. Még a régi nemzedékhez tartozott. Aki szerette ha behívják, és elbeszélgethet a háziakkal, na nem hosszan, de egy szusszanásnyira. Néha leült, felhajtotta a kupica pálinkát, vagy elszopogatta a pohár házi bort.


Anya dühös volt. Éreztem én, pontosan tudtam, mert azt azonnal megérzem, ha valami baj van. Meg se kell szidnia, tudom, hogy nem tetszik, amit tettem. Most nem velem volt baja, és ezt is tudtam. Nem kérdeztem, mert ha a dolgozójában rossz dolga volt, akkor sokszor velem kiabált. Ugyanúgy, mint Sapa. Apát csak én hívom Sapának. Néha elmeséli anyának, hogy mi történt a munkahelyén, és olyankor én is hallom. Ha ilyenkor szólok, akkor mindig elzavarnak, hát inkább hallgatok. Nekem sose mesélnek, és nem is beszélnek velem. Mindig tévézni küldenek. Sapa nem szereti, amit dolgozik. Nem tudom, hogy miért nem hagyja ott... A felnőttek nagyon sok mindent csinálnak, amit nem értek.



* folytatás *


Tengerész szimfónia - (2006)

A közönség elcsendesedett és a műsorvezető bejelentette a gála utolsó számát. Böröcz Gábor, az ifjú karmester boldogan sietett a színpadra. A nézők lelkes tapsa köszöntötte. Mielőtt a karmesteri pulpitusra lépett volna, váratlanul a közönség felé fordult, és... és... tisztelgett. A nézők közül néhányan elnevették magukat, de ezt nem lehetett hallani, nem volt egyáltalán zavaró. A fiatalember a zenekar felé fordult, a kottát letette, akkurátusan kinyitotta, és az elsőhegedűs legnagyobb meglepetésére valami ismeretlen nótát kezdett dúdolni. Ez merőben szokatlan gesztus volt, az ilyenkor a feladatra koncentráló karmesterek részéről. Főképp úgy, hogy dalocskának semmi köze nem volt a darabhoz, ami a műsoron volt, inkább tűnt valamiféle kocsmadalnak.
A karmester felemelte mindkét karját, a közönség elcsendesedett, várták az első taktusokat, de a pálca eléggé durván lecsapott a kottára, és megfenyegette a mélyhegedűst, mert nem figyelt rá. A pálca újra a magasban, majd megmozdult, és a zene felcsendült. A zenészek pontosan tudták a darabot. Mégis figyelték a karmestert, hiszen ő fogta össze őket egységes hangzássá. Most azonban inkább arra volt szükségük, hogy a precizitásukra bízzák magukat, mert a karmester ma kissé indiszponáltnak tűnt. Nem vezényelt rosszul, de meg se közelítette a versenyen mutatott teljesítményét. Ezt a zenekar tagjai az idegi fáradtságnak tudták be. De azzal már nem tudtak ők se mit kezdeni, hogy a fiatalember idétlenül vigyorgott rájuk, időnként kacsintott a zenész hölgyeknek, és az arckifejezése valami olyasmit árult el, hogy: na, milyen vagyok, milyen a zeném?


* folytatás *