NAGYSZÉKELY ISTVÁN:

A semmi közepén


Ancsa csak kapitány úrnak hívta, és közben úgy nyihogott, mint egy ló.
- Na, tartsa ide, kapitány úr! - vihorászott, és a férfira kacsintott. - Cserébe megfoghatja a popómat...
- Kuffer az inkább, Ancsa - mondta Zoli, és hatalmasat vágott az ápolónő hátsó felére, hogy csak úgy rengett a töméntelen háj.
- Az a jó, van mit rajta fogni! Nem olyan nyiszlett, mint a mindenféle kis nőcié, a kupikban, nem igaz, aranyom? Na, ityeg még a fityegő? - kérdezte dörcögő, repedtfazék hangon, és úgy bevágta az ajtót, hogy zengett a kórház. Ez az egy rossz szokása volt a hatvan körüli asszonynak, egyébként kenyérre lehetett kenni. Nagydarab volt, hatalmas mellét sátornyi melltartóba bújtatta - egy mentőcsónakot is le lehetett volna takarni vele -, a köpeny is megfeszült rajta, legalább segített tartani. Pirospozsgás képén nem látszott meg a kor. Zoli szerette.
Ha tehetné, egyszer elvinné egy hajóútra. Hatalmas buli lenne. Az asszony vidámságot hozna a mindennapok unalmába. Amikor hetekig mást se látnak az óceánon, mint vizet akkor jól jön egy életvidám teremtés. Amúgy Zoli szerette a hosszú utakat. Elvégezte a dolgát, esténként keresztrejtvényt fejtett, az otthonról hozott lapokat olvasta. Álmodozni is szeretett. Hanyatt feküdt a szófán, bámulta a plafont. Legtöbbször a családnál járt. Amíg Klári csak menyasszonya volt, addig persze minden gondolata körülötte forgott. Most már megosztja emlékeit a gyerekekkel.
Zoli szerette estéit a szabadban tölteni. Ha hajóra száll, milyen jó lesz megint a korlátnak támaszkodni, és figyelni a gyönyörű naplementét. Már régen elhatározta, hogy tengerészként megy nyugdíjba.
Ha januárban be tud szállni, akkor a születésnapját a hajón ünnepelné. Minden matróz hivatalos lesz a fedélzetmesteri kabinba. Jól megszívják majd a púpjukat, és nagyokat röhögnek. Zoli szerette a nagy murikat. Még akkor is, ha reggel jön a macskajaj, és senkinek sincs kedve megfogni a szerszám végét. De a rosszkedv hamar elmúlik... A menetszél felfrissíti az embert, és a délelőtti kávéra már kutya-baja.
- Minden oké, kapitány? - nyomult be Ancsa a kórterembe, és körülnézett.
- Hogy a fenébe ne lenne...? - vigyorgott rá Zoli.
- Csókoltatom a cápáidat... - dörmögte a nő, és csak ajtó döngése jelezte, hogy előfordult Zolinál.
Jaj, a cápák, jutott eszébe egy régi este a port szudáni kikötőben. Még a Mahartnál hajózott, mint mindenki akkoriban... A pupán könyököltek, ahogy a tengerészek a hajó tatját nevezik, és beszélgettek. Bóják közé voltak kikötve, a farköteleik összegabalyodtak egy kis olasz jachtéval. A digók időnként átintegettek, ők is meglengették a karjukat, és a barátság megköttetett. A jachton nagyon melegük lehetett, mert fejeseket ugráltak a kikötő vizébe. Persze akkor még lehetett. Nem volt olyan koszos, mint manapság. Éppen kezdett sötétedni, amikor az egyik tiszt kijött horgászni. Szinte azonnal volt kapása. A hal viszonylag hamar megadta magát. És láss csodát! Amikor a felszínre ért, akkor csak meresztették a szemüket, mert egy pörölycápa akadt a horogra. Nem volt valami nagy, de az egy métert biztosan elérte. Lett ám nagy futkosás, szaladgálás, kiabálás, mindenki azon drukkolt, nehogy leszakadjon a horogról. Ki is emelték, és boldogan mutatták a digóknak, hogy mit fogtak. Nem kellett kétszer mondani nekik, úgy húzták ki a vízből a csíkot, mint a torpedó.
Gondolatai úgy köröztek az emlékek tengerében, mint hajó körül a sirályok.
Milyen kár, hogy legutóbb Rióban még nem volt kamerája. Milyen klassz emlék lenne! Olyan... unokáknak mutogatni való. Ha újra eljut a karneválok városába, akkor mindent bepótol. A Corcovadót, a Cukorsüveget és a Copacabanát is filmre veszi. Kimennek a Maracanába, bár azt mondják, hogy nem biztonságos, ha kamerával megy az ember. Elrabolhatják. De hát a meccs maga is megéri, hogy újra kimenjen.
Az ablakon megcsillant egy eltévedt napsugár. Mintha egy fellobbanó, s gyorsan kihunyó láng lenne. Erről is a hajó jutott az eszébe. A hosszú menet alatt biztosan rendeznek ökörsütést is. Faszenes grillsütőn pirulnak majd a húsok, lesz hozzá sör is bőven, és a magnóból üvölt a zene. Szerette ezeket a vacsorákat. De ki ismer olyan tengerészt, aki ellene van az ilyen szórakozásnak? Kicsit elszégyellte magát. Klári jutott az eszébe, aki az indulás percétől kezdve várja majd haza. Megegyeztek, hogy hamarosan behajózik. Kell a pénz... Abból sose elég. Nőnek a gyerekek, lakást kell cserélni. Hál' Istennek, ha hazajön, végre megengedhetik maguknak. És reménykedett, hogy utána már a tanyára gyűjthet. Azzal akarta megalapozni a nyugdíjas éveit, bár hol van az még! De ott, végre azt teheti majd, amivel gyerekkora óta szeretett volna foglalkozni. Lovakat tart, talán lovasiskolát is nyithat. Szerette az állatokat. Gazdálkodik is. Jó lesz! Ennek ellenére bűntudata volt, hogy annyira várja már a behajózást. Így van ez már évek óta. Amikor a tengeren van, s a hazamenetel közeleg, türelmetlenül tolná a hajót, hajtaná az oly lassan telő napokat. Csodás mindig a hazaérkezés, jó a család körében töltött szabadság, de amikor itt az idő, hogy újra hajóra szálljon, akkor már nyugtalan, sokszor ideges is, mint most is. Akkor az esze legtöbbször már az új feladaton jár.
Behunyta a szemét. Elaludt.
Ajtónyitásra ébredt. Szájában még érezte a délutáni alvás utáni kellemes, édeskés ízt. Végtagjai kellemesen ernyedtek voltak. Most még a jobb lábáról is elfeledkezett. A sebről, amit hazautazása előtt szerzett, amikor egy rozsdás drótkötél felsértette. Súlytalannak érezte magát, szinte lebegett. Ki zavarhatja ilyenkor? Ajtó csapódást nem hallott, tehát Ancsa nem lehet. Az álom rátelepedett, folytatni szerette volna...
Hogyne, hiszen az új hajójáról álmodott. Kezdő matrózzal utazott. A fiú, alig fejezte be az iskolát, még igazi bajsza se volt, idegesen, de kíváncsian faggatta a leendő főnökét. Zoli felidézte az első lépéseit a pályán. Mennyire félt az ismeretlentől! Hogy tartott a "zord tengeri medvéktől"! Ez az érzés végig elkísérte. Talán ez volt az oka, hogy a kezdő matrózokkal mindig türelmes volt. Oktatta őket, megtanította a mesterség fortélyait.
Ha kellett bolondozott a fiatalokkal, ha úgy kívánta a helyzet lelket öntött beléjük.
- Mindig a dolgok jó oldalát nézzétek - mondta. - Aki optimista, boldog. Ne azon búsulj, hogy még öt hónapod van hátra a hajón, mert a kislány türelmetlenül vár otthon. Azzal vigasztald magad, hogy már kettő letelt... Mindennek a jó oldalát keresd, akkor elégedett leszel az életben. Látod, én is az vagyok. Nem azon sopánkodom, hogy otthon nem tudok mihez kezdeni, mert csak a hajózáshoz értek. Annak örülök, hogy a tenger mindig ad munkát! Amíg megvan a két kezem, addig nem félek. Víz van, hajó mindig úszik rajta, a jó tengerészre szükség lesz...
Erőlködve gyűrte le az álmot. Laposakat pislogva nézett fel.
Ancsa nővér a falnál állt meg. Hatalmas alakja eltakarta az ajtót. Valahogy zavart volt a pillantása. Az ágy végénél a főorvos állt.
- Hogy van, kapitány? - kérdezte.
- Hagyja már, főorvos úr, nem vagyok én más, mint egy egyszerű fedélzetmester! - mosolygott Zoli az orvosra. - Mi jó hírt hozott?
Az orvos nem nézett a szemébe, úgy mondta.
- Hát, kapitány... - lassan ejtette ki a szavakat, mintha mázsás súlya volna mindegyiknek. - Ha élni akar... - a fehér köpenyes, őszülő, szemüveges férfi megmarkolta az ágy végét -, amputálni kell a jobb lábát. - Nem nézett a fehér kórházi ágyon fekvő férfira. Zoli látta, hogy még mozog a szája, de hallani nem hallott semmit.
A főorvos ment ki, elsőnek, Ancsa zárta a sort, csendben, óvatosan csukta rá az ajtót a férfi álmaira.
Úgy érezte, mintha a végtelen óceán ölelésében, a semmi közepén lebegne...


Rouen, 1998. november 5.

Megjelent az Ezredvég című irodalmi folyóiratban