Bores Ferenc tengerészkapitány


1930. január 26-án született Tiszafüreden. Az elemi iskolát szülővárosában járta, majd a miskolci Fráter György gimnáziumba jelentkezett ahol 1948-ban érettségizett. Felsőfokú tanulmányait Budapesten a Magyar Külkereskedelmi és Üzemgazdasági Főiskolán 1948–1952 között végezte, ahol közgazdász diplomát szerzett. Közben elvégezte a Konzervatóriumot is. Művészi hajlamait, amint tehette, a Honvéd Művész Együttesben vendég operaénekesként teljesítette ki.


Polgári tanulmányait befejezve a „MESZHART”-nál (Magyar-Szovjet Hajózási Részvénytársaság) helyezkedett el üzemigazgatósági előadóként, ahol annak megszűnéséig, 1953-ig tevékenykedett. Íróasztalát gyakorlati tengerész szolgálattal váltotta fel a „DTRT”-nél (Magyar Duna - Tengerhajózási Részvénytársaság).


1953-ban tanulómatrózként behajózott az M/S Budapest („kis Budapest”) Duna-tengerjáró hajóra, melyet további hajók követtek immár rádiós-matrózi beosztásokkal. A Tengerésztiszti Iskolát 1957-1959-ben végezte el. Ezt követően különböző hajókon szolgálva, a „ranglétrát” végigjárva parancsnoki beosztását 1966-ban az M/S Szeged Duna-tengerjárón érte el.


További beosztásaihoz, valamennyi szükséges elméleti és gyakorlati ismeretekkel felvértezve 1968-ban kinevezték a DTRT kereskedelmi és forgalmi vezetőjévé. Eközben ciklikusan, először rövidebb londoni, majd hosszú amszterdami külképviseleti feladatokat látott el nyugdíjba vonulásáig (1990).


Nyugdíjas évei alatt sem a szakmától, sem a művészettől, sem tengerész kollégáitól nem szakadt el. Élénk baráti kapcsolatokat tartott fenn egykori üzleti partnereivel, operába, színi előadásokra járt, rendszeresen látogatta a Nyugdíjas Tengerész Klub összejöveteleit, egészségi állapotától függően aktívan részt vett a MATE (Magyar Tengerészek Egyesülete) kiemelt központi rendezvényein.


Hosszan tartó betegsége vetett véget gazdag életútjának. 2008. október 31-én hunyt el Budapesten.


Temetésére, magyar tengerész szertartás szerint, 2008. november 24-én a Bp. Fiumei úti Sírkert szóró parcelláján került sor az alábbi búcsúztatóval:


Látjátok feleim, egyszerre meghalt

és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.

Ismertük Őt.

Nagy volt és kiváló, csupa szív, a mi szívünkhöz közel álló.


Okuljatok mindannyian e példán.

Ilyen az ember. Egyedüli példány.

Nem élt belőle több és most sem él,

S mint fán sem nő egyforma két levél,

A nagy időn sem lesz hozzá hasonló.



Tisztelt Gyászoló Család, tisztelt gyászoló gyülekezet.

Kosztolányi Dezső imént elhangzott vers sorai jutottak eszembe, amikor barátunk, egykori munkatársunk, a mindannyiunk által szeretett és nagyra becsült, őszintén tisztelt Bores Ferenc halálhírét követően Bauer kapitánnyal néztünk egy régi-régi, kissé már elhalványodott fényképet.


A képen, amely öt évtizede készült, fiatal, mosolygó férfiak álltak a MAHART Székház negyedik emeleti függő folyosóján.

Bores Ferenc, Süveges László, Ritz Lajos, Madarász Antal, Bauer József a tengerész fedélzeti tiszti tanfolyam hallgatói voltak ők, akik talán egy nehéz óra után – amit Rühl igazgató úr tartott- jöttek ki a tanteremből elszívni egy cigarettát. Derűsen és optimizmussal tekintettek a jövőbe, mert tudták, hogy elvégezve tanulmányaikat, az erről tanúsító oklevél átvétele után csak önmaguk szorgalmán, tisztességén múlik sikeres szakmai előremenetelük.

És az élet igazolta Őket.


Hiába való lenne a búcsúbeszédben arra vállalkozni, hogy drága halottunk életútjának minden mozzanatát felelevenítsük, hiszen állomásokban és eseményekben páratlanul gazdag az a nagyívű életpálya amit Bores Ferenc Tiszafüredtől Amszterdamig bejárt és amely életpálya nagyobbik részének a jelenlévők közül sokan ismerői, közös részesei lehettünk.


Bores Ferenc 1952-ben lett tagja a magyar hajózás nagy családjának.

Annak a családnak amiben a ranglétra első fokán kezdve, a becsületes munka, a tanulás, a szak és gyakorlati ismeretek folyamatos bővítése, a tisztesség, a szakmai elkötelezettség és odaadás, a szolgálat és a lobogó iránti mindenek feletti hűség követelményeit teljesítve, sok lemondással, néha kudarcokkal de mindig a jövőbe vetett hittel és töretlen optimizmussal jutott 1966-ban a hajóparancsnoki kinevezésig, majd eredményes munkája, szakmai felkészültsége és rátermettsége alapján a Mahart Tengerhajózási Üzemigazgatóság kereskedelmi-forgalmi vezetője lett.

Ezt követően a MAHRT Nyugat-Európai Vezérképviseletét vezette Amszterdamban két ciklusban több mint 10 éven keresztül nagy hozzáértéssel, szakmai tudással, lelkesedéssel és eredményességgel egészen nyugállományba vonulásáig.

Tevékenységét a MAHART, a Közlekedési Kormányzat és állami szervek számos kitüntetéssel ismerték el, melyekre méltán szolgált rá.


A magyar tengerészek sokaságát nevelte és irányította szeretetben és megbecsülésben.

A kereskedelmi és forgalmi szolgálat ifjú vezetői az Ő széleskörű hajózási és kereskedelmi ismereteiből, nemzetközi tapasztalataiból táplálkozva váltak igazi vezetőkké. Követendő példa volt előttük Bores Ferenc egyénisége. Tárgyaló készsége, határozott és magabiztos fellépése, intelligenciája, a mindig kifogástalan megjelenése.


Tisztelte az elődöket, a hagyományokat, ugyanakkor igen fogékony és nyitott volt minden új befogadására.

A sors különös kegye volt számára, hogy aktív és cselekvő részese, egyik irányítója lehetett a második világháborút követő időszakban a magyar tengerhajózás megújulásának és robbanásszerű fejlesztésének.

Jelentős munkát vállat abban, hogy a Duna-Tengerhajózás tradicionális területeiről kilépve a világtengerek és óceánok szinte egészét behajózva, új járatok megnyitásával ismerje meg a világ a magyar trikolórt, a magyar tengerészek magas szakmai tudását, a magyar kereskedelmi tengerhajózás szolgáltatási színvonalának kiválóságát,

A világ mindezt megismerte és elismerte. Mindebben elévülhetetlen érdemeket szerzett Bores Ferenc.


Szerencsés embernek mondhatom magam és gondolom velem együtt még jó néhányan, akik együtt dolgozhattunk Bores Ferenccel, akik tanulhattunk Bores Ferenctől.


Nem ezt akartam, nem így akartam,

Szerettem volna még élni,

De a halál könyörtelen volt, el kellett menni.

Ha emlegettek, köztetek leszek,

De fáj ha látom könnyetek.

Ha rólam szóltok mosolyogjatok,

Emlékem így áldás lesz rajtatok.„


E szavakat olvastuk Bores Ferenc gyászjelentésén és valóban úgy éreztük mintha Ő szólt volna hozzánk.


Fogadjuk meg most, hogy mosolyogni fogunk ha róla szólunk, előttünk lesz füstölgő cigarettával a szája szegletében, hosszú, már-már leesni készülő hamuval a cigi végén, ujjai között az elmaradhatatlan francia kockás papírból készült pödrincsel és sokat fogjuk emlegetni, mert Őt nem lehet elfelejteni.



Tisztelt Gyászolók.


Kosztolányi Dezső szavait idézve kezdtem és engedjék meg, hogy ezzel is fejezzem be búcsúzásunkat.


Akárki is volt ő, de hő volt.

Mindenki tudta és hirdette: ő volt.

Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,

s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt

a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,

mint vízbe süllyedt templomok harangja

a mélyben lenn, s ahogy azt mondta nemrég :

Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék” ,

vagy bort ivott és boldogan meredt a

kezében égő, olcsó cigaretta

füstjére, és futott, telefonált,

és szőtte álmát, mint színes fonált :

homlokán feltündökölt a jegy,

hogy milliók közt az egyetlenegy.


Keresheted őt, nem leled, hiába,

se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,

a múltba sem és a gazdag jövőben

akárki megszülethet már, csak ő nem.

Többé soha

nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.

Szegény a forgandó, tündér szerencse,

hogy e csodát újólag megteremtse.


Édes barátaim, olyan ez éppen,

mint az az ember ottan a mesében.

Az élet egyszer csak őrája gondolt,

mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt…”

majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,

s mi ezt meséljük róla sírva: „ Nem volt…”

Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,

mint önmagának dermedt-néma szobra.

Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.

Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.


Drága halottunk, Kedves Feri. Nyugodj békében a Te végtelen, csendes égi kikötődben.